Erre az évre, ami most kezdődik, azt kívánom neked…
Hogy egyre inkább magadba tudj nézni anélkül, hogy ítélkeznél mások vagy magad felett.

Hogy fel tudd fedezni, hogyan bogozódtak össze benned a félelem és a szenvedés metsző kötelékei.
Hogy felfedezd, hogy szinte mindig a saját, belső központodtól eltávolodott cselekedeteid visznek el kedvezőtlen irányba.

Azt kívánom neked, hogy találd meg az erőt ahhoz, hogy képes legyél lágyan nézni és hallgatni magadat, és fel tudd fedezni, hogy akkor is értékes vagy, ha tévedsz.

Azt kívánom neked, hogy ne legyen szükséged arra, hogy bárkit is leértékelj vagy kritizálj ahhoz, hogy bátornak érezd magad.

Azt kívánom neked, hogy ne a leereszkedés útját válaszd és az árnyak útját sem, mert ha egy kis erőfeszítést teszel, és csak egy kicsit is felemelkedsz, akkor elkezded meglátni a ragyogást.

Azt kívánom neked, hogy tanulj meg elvárások nélkül szeretni, teli marokkal adni és vetni.

Azt kívánom neked, hogy találd meg az igazságot magadban anélkül, hogy meghamisítanád a gondolataidat, az érzéseidet vagy a cselekedeteidet; mert ez a magad iránti szeretet és megbecsülés azért, ami valójában vagy és mindazért, amivé válhatsz.

Azt kívánom neked, hogy próbáld meg minden erőddel lecsendesíteni az elméd zaját, hogy meghallhasd a benned lakozó szent éneket.

Azt kívánom neked, hogy erős legyél ahhoz, hogy szembenézz a régi sebeid fájdalmával, melyek még mindig véreznek azért, mert nem szereted magad, és nem fogadod el magad olyannak, amilyen vagy.

Azt kívánom neked, hogy megértsd, senki nem tud boldoggá tenni téged, ha nem hozod létre magadban a béke és öröm központját.

Azt kívánom neked, hogy tanuld meg kivárni, hogy a szeretet magja kisarjadjon az életedben, nyugtalanság és követelőzés nélkül.

Azt kívánom, hogy át tudd magad adni a veszteségtől való félelem nélkül.

És végül…
Azt kívánom neked, hogy megtaláld lényed legmélyén az elrejtett bölcs ideálodat, akit elfedtek és elfátyoloztak a félelmek, hogy képes legyél szeretetet adni és kapni, feltételek nélkül.

Messszire mennék.


Néha a csillagok végtelenjébe vágyódom. De mielőtt elindulnék, rádöbbenek: félek, hogy soha nem találnék haza.

Kerítés

Egyszer átmászom a kerítésen. Akkor majd lehet azt veszem észre, hogy a másik oldalon sem szebb a fű és nincs több virág sem. A szemem megtelik csalódottsággal. Talán akkor én elfelejtem, de Neked emlékezetetned kell rá, hogy mégis van valami, ami más. Hiszen a kerítés már mögöttem lesz.


"Én azt gondolom, az erő mindig ott kezdődik,
ha valaki ki meri mutatni, ami fáj,
és soha nem ott, amikor valaki azt mutatja,
hogy milyen rezzenetlen arccal bír ki mindent."



Én tükre vagyok minden mosolynak,
én azért élek, hogy visszamosolyogjak, virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,
farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre,
fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra,
szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,
rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,
visszamosolyogjak az Istenre.

Ady Endre


Új év Istene, tarts meg
Magamnak
S tarts meg mindenkit
A réginek,
Ha lehet:
Boldog új évet kivánok.

Ady Endre


"Drágám, az évek és napok,
Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
Holnap s mindig az emberek
Ölelnek, szűlnek és temetnek. "


Ha nem ragaszkodnék.


Ma reggel is megnéztem őket. Mind katonasorban ott álltak a polcomon. Hol is lehetnének, hisz minden este gondosan leellenőrzöm, hogy megvannak-e. Ritkán érek hozzájuk, csak a port törlöm le róluk. Féltem őket.
Talán, mert azokhoz a napokhoz kötődnek, melyeket úgy szerettem. De lehet csak a megszokás teszi mindezt. Hisz a napok már elmúltak. Évek teltek el, és én mégis ragaszkodom.
Néha eljátszok a gondolattal, mi lenne, ha az egyik elveszne vagy leverné a macska és darabokra törne. Talán sírnék. Talán nem, hisz csak egy tárgy volt, és nyugtatnám magam, hogy az emlék bennem él.
Mégis annyira tudok ragaszkodni tárgyakhoz, mintha nélkülük nem lenne emlék. Mintha, ha elvesznének, összetörnének, az emlék is halványodna.
Lehet nem kéne aggódnom. Lehet magukra kéne hagynom őket. Lehet akkor nem jutna mindig eszembe, nem fájna, hogy elmúlt.
És ha egyszer véletlenül lelöki a macska valamelyiket a földre, hogy fogok majd örülni, ha nem törik darabokra. Milyen jó lesz akkor visszagondolni azokra a boldog napokra.

Egy éjjel


Egy éjjel sírok majd. Fájni fog a lelkem.Kezembe veszem a telefont. Eszembe jutnak majd biztató szavaid, bölcs gondolataid, mosolyt csaló történeteid. Telnek a percek és én egyre erősebben érzem, hogy hallanom kell a hangod.
Tárcsázok. Lassan. Minden egyes gombnyomás előtt töprengek. Vajon jól teszem vagy sem?
Végül felveszed. De én csak szipogok. Nem tudok megszólalni. Kinyomom.
Te nem hívsz, nem írsz. Még jobban fáj. Már hiányod is emészt. Nem vagy velem Nem mondod, hogy minden rendbe jön. Nem kéred, hogy bízzak benned. Már nem ígérsz semmit se.
Neked csak egy felejthető hívás lesz. De nekem a reményt jelentette, egy lehetséges kapaszkodót, amit megtagadsz.

Ugye?


Ha egyszer olyan nyelven mondom, amit csak a tündérek beszélnek, ugye akkor majd keresel egyet, csak azért, hogy megértsd szavam? Nem adod fel ugye, ha nem leled meg őket az első fa árnyékában? Ugye folytatod a keresést? Lehet hetekbe, hónapokba telik, míg találsz egyet, de ugye kitartasz? Nem hagysz magamra ugye, ha nem érted szavam? És, ha majd eljön a nap mikor egy tündér megfejti neked, ugye majd akkor is úgy érzed érdemes volt, ha csak annyit rejt szavam: "Köszönöm"

Félek.



Nem akarom ragozni, sem szépíteni. Ez van és kész. Lehet feleslegesen aggódom, de úgy bennem van. Talán a múltbeli csalódások miatt.
Kellenek a változások. Néha jobbra kell menni, mikor balra szeretnék. Csak azt nem értem, hogy miért csapják rám mindig az ajtót. Most legszívesebben bekönyörögném magam valahova. De nem teszem. Inkább megint eltemetek mindent mélyre.
Egyszer ugye majd jön valaki, aki ért? Akinek nem kell magyarázni? Akinek kisírhatom magam, és, aki nem kérdez semmit csak átölel?

merre?!


Olyan hihetetlen az egész. Te, és én veled szemben. Annyi év után.
Emlékszem, mikor utoljára láttalak. A napra, az időre, az utcára, arra, mit vettem fel aznap és talán mindenre olyan aprólékosan, mintha tegnap történt volna, és mintha életem egyik legfontosabb eseményeként tartanám számon. Pedig nem történt semmi. Láttalak és Te láttál. Csak pillanatokra néztünk fel, úgy tettünk mintha sietnénk valahova, mintha észre se vettük volna egymást. Próbáltam elhitetni magammal, hogy csak egy vagy a tömegből és elhesegetni a gondolataimat azokról a szálakról, melyek mégis hozzád kötnek.
Csak pár másodperc telt el, mégis óráknak tünt. Elmentünk egymás mellett köszönés, mosoly, ölelés nélkül. Mint két idegen...
De nem, mi rosszabbak voltunk. Két ismerős, akik idegent játszottak.
És most megint itt vagy. Pár lépésnyire. Talán jobbra kéne menned, nekem meg balra. De én most nem térek ki... és Te?

Szabó Magda


Emlékezz mindenre, aminek örültél, ami jó volt, emlékezz arra, amit érted tettek, a nehéz órákra, amelyek szerencsésen elmúltak, és azokra, akik segítettek abban, hogy elmúljanak. Emlékezz arra, hogy segíteni kell azokon, akik rászorulnak. Emlékezz arra, hogy önzetlen légy, fáradhatatlan, becsületes, igazmondó és önfeláldozó. Felejtsd el, ha félsz! Felejtsd el, ha gonosz indulataid vannak! Emlékezz arra, hogy mi a jó, és sose felejtsd el, hogy csak jót szabad tenned, ártanod soha.

szárnyak.


Szárnyakat adtam. Megtanult repülni. Először örömmel néztem, ahogy szállt a magasban. Később féltem, hogy messze megy, szebb tájakat lát és az én egyszerű otthonomat kopott viskónak tartja majd. Rettegtem, hogy elhagy a távoli vidékek hívogató szellőiért.
Régen hittem szavainak és ő mindennap mellettem tért nyugovóra. Majd egy nap a bizalmatlanság hintette el magját bennem. Kikérdeztem, ellenőriztem, követtem, kutakodtam, végül már láncot akartam tenni törékeny testére. De mielőtt magamhoz köthettem volna, ő végleg elment. Néha még elrepült felettem, de hangját már soha nem hallhattam, ölelését nem érezhettem és álmát sem őrizhettem többé.
Ez már rég volt. De néha, ha a tükörbe nézek, könnyes lesz a szemem. Mert látom a szárnyaimat, melyeket sose használtam.

Hiányzik a háromszög


Vannak különböző dolgaink, amik fontosak nekünk. Kör, háromszög, négyzet, téglalap, rombusz alakúak. Mindegyiknek megvan a megfelelő helye, ami csak az övé. Hiszen akármilyen szép és jó a kör, de nem pótolja a négyzetet. Mind különböző. Mind egyedi. Mindegyikre szükségünk van.
Néha azonban előfordul, hogy nem vigyázunk eléggé a háromszögre és leesik... letörik belőle egy darab... vagy annyira szorítjuk magunkhoz, hogy saját magunk teszünk benne kárt... Bárhogy történik is, de megsérül. Már nem passzol teljesen a lyukba és csak arra figyelünk, hogy mi hiányzik... csak a hibájára tudunk gondolni és nem arra, hogy ott van egy szinte tökéletes háromszög, ami még így is gyönyörű.
Egy idő után elhitetjük magunkkal, hogy így már nem is kell nekünk, nincs szükségünk egy sérült háromszögre... talán megpróbáljuk megragasztani, kipótolni, vagy egyszerűen nem észrevenni, hogy már nem olyan mint rég... de végül... eldobjuk...
Ott marad az űr. Fogjuk a négyzetet... nem passzol... a kört.... szép és jó... de nem háromszögnek való...
Lehet egyszer majd találunk másik háromszöget... de olyat nem... nem lesz még egy olyan... csak kisebbek és nagyobbak... amik lehet befedik az űrt, de mi tudjuk, hogy ott valaha valami különleges volt...
Ráeszmélünk, hogy nekünk szükségünk van arra a HÁROMSZÖGRE. De akkor már késő lesz... már nem találjuk... örökre elvesztettük...

Egyszer..máskor


Egyszer csend, máskor zene.
Egyszer szó, máskor tett.
Egyszer könny, máskor mosoly.
Egyszer haragszom, máskor hiányzol.
Egyszer bántalak, máskor féltelek.
Egyszer ellöklek, máskor ölellek.
Egyszer velem vagy, máskor messze jársz.
Egyszer szeretlek, máskor is.

Van,hogy jobb akarsz lenni


Van, hogy az ember azért akar jobb lenni, hogy elérje álmát. Ragaszkodik, küzd, reménykedik, néha megalázkodik, talán földre rogy a fájdalomtól. Mégsem adja fel, mert előtte a cél.
De előfordul, hogy az ember hiába próbálkozik, hiába győzi le a korlátait, hiába éri el a lehetetlent, az álma beteljesületlen marad. Ilyenkor az ember csalódik, vádolja Istent, az életet, hogy ilyen igazságtalan. Eközben elfelejti mennyi mindent tanult, mennyit változott, milyen kincseket fedezett fel, milyen tapasztalatokat szerzett. Úgy érzi, a megtett út, a lelkesedéssel teli pillanatok, az álmára fordított idő, mind feleslegesek voltak.
Vannak, akik szemében ilyenkor kialszik a tűz, és soha többé nem lobbantja be semmi. Ilyenkor milyen csodás lenne, ha valaki emlékeztetné őket, hogy az út már megadta nekik mindazt, amit az álomtól vártak.
Van, hogy nem azért nem teljesül egy álom, mert nem érdemeljük meg, hanem mert az álom nem érdemel meg minket.

pillanat


"Pontosan abban a pillanatban,
amikor kezd minden jól menni,
akkor kell még jobban odafigyelni."


Lassan jöttél, óvatosan. Mindig aprókat léptél, Egyre beljebb és beljebb haladtál. Nem döntöttél le falakat, nem törtél be ajtókat. Csendben érkeztél. Szinte észrevétlenül nyitottad ki a legtitkosabb kapukat. Most ott állsz az utolsó előtt, kezedben a kilincs. De észreveszlek, és Te meglátsz. Szemeimben félelem. Megrémülsz. Úgy érzed ki kell jutnod innen. Menekülsz, nem figyeled min mész keresztül. Falakat döntesz és ajtókat törsz át. Elmész. Ott maradok romokban, egyedül.
És sírok, mikor arra gondolok: talán, ha nem féltem volna attól, hogy elhagysz, akkor most minden ajtó nyitva állna.

Lábnyomok.


Ha egyszer visszanézel a parton és rádöbbensz, hogy már régóta csak a te lábad hagy nyomot a homokban, akkor visszaszaladsz-e kétségbeesve, hogy megtalálj?

Néha


Néha még hiányzik, de már csak néha. Vajon egyszer ez is elmúlik? Lehet évek múltán már a nevét se tudom majd? Félek ettől azért. De talán pont ez a félelem az, ami nem engedi, hogy elfelejtsem.

Fontosabb dolgok


Senki sem kerülheti el, hogy tanúja legyen annak, ahogy a számára legfontosabb dolgok egyik pillanatról a másikra eltűnnek az életéből.

már nem olyan mint régen


Szürke reggel, olyan, mint száz másik. Szúrós hideg az arcommal játszik. De én nem, nem vagyok ébren.
Apró könnycseppek akadozva indulnak. Vizes vonalat húzva a mélybe haladnak. De én nem, nem sírok.
Jön egy kéretlen emlék. Gondolataimba férkőzik, majd suttogva egy szót mond. De én nem, nem hiszek neki.
A helye már kihűlt, de én mégis érzem. Karon fog egy idegen. De én nem, nem hagyom, hogy elvigyen.
Elől lassú léptek, hátul közelgő kopogás. Egy régóta várt hiányzó ölelés. De én nem, nem akarom, hogy elnyeljen.
Harci lándzsák között nincs már álma. Üres tekintete, monoton hangja szívemet véresre marja. De én nem, nem akarom, hogy kimondja.

a legfontosabbnak


Csak Neki, a legfontosabbnak engeded meg, hogy porig alázzon. És mikor ott lent fekszel és érzed, hogy a kimondott szavak, mint férgek emésztik a lelked, mikor megpróbálod talpra állítani nyamvadt tested, akkor néhányan körbeállnak és nevetnek, mert nem érthetik meg, Te így is szereted.

kék pohár


Tudod, van, hogy elmegy és nem hagy
semmit maga után. Nem búcsúzik el, nem ír levelet. Egyszerűen csak
kisétál az ajtón. Te azt hiszed, viccel, nem gondolja komolyan. Vársz,
hogy majd nyílik az ajtó és belép. Nem érdekelne a magyarázat: hol
volt, mit csinált. Te csak folytatni akarod ugyanúgy. De az ajtó nem
nyílik, a telefon nem csörög és Te ráébredsz, magadra hagytak. Vádolod
őt, majd magadat. Keresel valamit, amibe kapaszkodhatsz, amiben reményt
lelsz. Meglátod, hogy a kedvenc poharát a szekrényben hagyta. Újra
hinni kezdesz, hogy majd eszébe jutsz, és igen hiányozni fogsz neki,
végül rájön, hogy nem élhettek egymás nélkül. Mindennap áttörölgeted a
poharat, tisztán tartod, hisz bármikor visszatérhet és ismét forró tea
mellett beszélgethettek órákat, vagy egyszerűen csak egymás karjában
fekhettek az ágyban. De nem jön. Egyre keservesebben telnek a napok.
Majd valakitől megtudod, milyen boldog, élvezi az életet. Rádöbbensz,
hogy nem hiányzol neki, nem gondol rá, már lehet az emlékeiteket, se
őrzi. Elfelejtett. Összetörik a lelked. Tartod magad, már nem sírsz.
Otthon aztán földhöz vágod azt, ami reményt adott. Az apró kék poharat...


A kicsi szép. A legnagyobb érték az egy. Egy barát több, mint kettő. Ha egy almát osztasz négyfelé a gyermekeid közt, gesztusod értéke világosabb, mintha mindegyiküknek a kezébe nyomnál egyet-egyet. Ha gyertyát gyújtasz, mikor villanyt is lehetne, talán sötétebb marad, de te többet látsz a fényből. Jobban is örülsz neki.
Egyszerűen élvezetes a kevesebb felé haladni. Ennyit mutasson az iránytűd pontosan egy életen át, és jóvátehetetlenül már nem tévedhetsz el.
Az növekedik lélekben élete folyamán, aki időről időre jó nagyokat csökken: van szíve elengedni a számára szükségtelent.
Könnyít a szívén, mielőtt megbetegedne.
Helyén van a szíve.


Az éj palástján megcsillannak az apró csillagok. Ma talán még a Hold is
fényesebben ragyog. De hiába mind ez, hisz te nem vagy velem. Ma nem
ringat el karján a szerelem. Ma csak a csend hangjait hallgatom. Közben
rád gondolok, rólad álmodozom. Képzeletemben szorosan ölel át két
karom, én hozzád simulok, ettől boldog vagyok. Arra fele nézek amerre
sejtelek. Hiába állnak közénk a kilométerek. Én lehunyt szemmel is
látom az arcodat, s ha nem is szólsz hozzám, hallom hangodat. Érezni
vágyom bőröd bársonyát, s számon érezni ajkad forróságát. Testemmel
szorosan testedhez simulni, s a forró ölelésben szinte felolvadni. De
mind ez csak hiú ábránd marad, hisz nem érezhetlek, meg se
csókolhatlak. Ma tőlem távol hajtod álomra a fejed, de remélem ott is
érzed, hogy mennyire hiányzol nekem...

Mit ér?!



Mi ért a szeretet,
ha nincs kit szeretned?
Mit ér a boldogság,
ha senki sincs melletted?
Mit ér a csók,
ha nincs kit ölelned?
Mit ér a szív,
ha nincs, kinek verjen?
Mit ér az emlék,
ha eljön a sötétség?
Mit ér a csend,
ha a világ elpihen?
Mit ér a könny
Ha nincs, kiért hulljon?
Mit érek én
Ha nincs kihez bújnom?


"Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?"


Álmodjatok, álmodjatok hát, mert az
álmodót meg lehet ölni, de az álmot soha. Aki nem álmodik, az nem
tud kilépni önmagából; aki nem tud kilépni önmagából, az semmit sem
tud másoknak adni; aki semmit sem ad másoknak, annak másoktól sem
jár semmi; azt elhullajtja az idő: mint száraz levelét a fa.


,,Csak te tartassz engem, különben a mélybe zuhannék”.

„Nem láttam még vadat amely szánná magát,
A madár fagyottan zuhan le az ágról
De sosem gondolt rá ,hogy sajnálja magát.”

definíció


a felejtés
a lélek némasága
a felejtés
az álmok rejtőzködése
a felejtés
cserbenhagyás
a felejtés
vértelen halál.

Márai Sándor


"Tudod, az ember szeret visszafizetni az isteneknek a boldogságból valamit. Mert az istenek közismerten irigyek, s mikor adnak a földi halandónak egy évre való boldogságot, rögtön felírják ezt a tartozást, s az élet végén uzsoraáron követelik vissza."

Móricz Zsigmond


"Engem is mindig aranyos kedvűnek ismertek, de csak az én jó Istenem tudná megmondani, mennyi éccakai sírásba kerül a, hogy nappal mindig nevessen az ember szeme."

Fodor Ákos: Advent


Kit igazán vársz:
életedben él – rég itt
van, mire megjön.

Popper Péter


A szerelem lopakodó gyilkosa a lustaság. Amikor a megszerzett boldogság biztonsága elkezdi rongálni a hétköznapokat. Amikor már lusták vagyunk udvarolni, csábítani, kívánatossá tenni magunkat - a mosakodást, a fogmosást, a fésülködést, a kölni használatát és a vonzó ruhát, pizsamát is beleértve. Minek? Hiszen már a miénk. Csakhogy ezzel kondul meg a halálharang egy férfi-női kapcsolat felett. Mert a szívünkbe kellene felírni csupa nagybetűvel: AZ EMBER NEM TULAJDON!

Oravecz Imre


Kezdetben jött tőled ez-az, levél vagy lap néhanap, olykor többoldalas, olykor csak pár soros híradás, általánosságban mozgó, hevenyészett és felületes, nekem mégis becses, mert megtudtam belőle, hogy vagy, és ezzel kimondatlanul arra biztatsz, hogy én is legyek, hiszen a legrosszabb végül is nem történt meg, és azt is, hogy nem akarsz egészen elszakadni tőlem, mert tartozol ennyivel magadnak. (...) Ám végül mégsem jöttél, és nem jött más se többé, se levél , se lap, és azóta nem tudom, hol vagy, mit csinálsz, kivel élsz, miért, azóta mégis olyan, mintha egyszer s mindenkorra mindent tudnék rólad, és attól, hogy olyan, már semmit se sem akarok tudni.


"...Egy ilyen szép szerelem csak egyszer adódik az életben.
Ha elfordulsz, megtagadsz, akkor is az egyetlen maradsz.
Nem kérek túl sokat csak, perceket és édes mosolyodat.
Várlak...
Nem bánom mi volt, s van...
Csak bújnék hozzád, némán boldogan... "

Bernard le Bovier de Fontenelle


Miért van az, hogy szeretünk valakit, vagy hogy nem örökké szeretjük, vagy pedig, hogy nem egyszerre szeretjük egymást, és nem egyszerre ér véget szerelmünk?

Müller Péter


Ha szerelmes vagy valakibe, olyasmit látsz benne, amit mások nem látnak. És te sem fogod majd, attól a másodperctől kezdve, amikor megszűnik a szerelmed. Visszaszürkül, visszacsúnyul, jelentéktelenné válik. A szív szemével nézni azt jelenti, hogy fölfelé látunk;
magasabbra és eszményítve.

Tornay András


Így akarok élni - így akarok halni


megmosva
megtisztulva
megbocsátva
megtalálva
újrakezdve
felfedezve
tenyeredben
jól elrejtve.

Krúdy Gyula


" Ketten kellünk hozzá. Mindig. Ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat, egy történet, egy érzés. Én csak elkezdhetem. "

jelen


Megszállottan építem a múltamat. Igen, a múltamat építem, nem a jövőmet, mint azelőtt tettem. A múltat igyekszem megörökíteni, egy utolsó jelet szeretnék hagyni magamból, és mindabból, ami fontos volt nekem. Rendbe szeretném tenni gondolataimat, írásaimat, érzéseimet, mielőtt teljesen eltompulnának, kiégnének ebben a légüres térben.



Bárki is próbálta összetörni, tárd ki bátran...


"Végre kimondhatod,
váratott soká:
van honnan szökni,
de nincs hová."

Márai Sándor


"S most mondok neked valamit, ha nem tudnád: a szerelem, ha igazi, mindig halálos. Úgy értem nem célja a boldogság, az idill, a kéz a kézben, az andalgás, holtomiglan-holtodiglan virágzó hársfák alatt, melyek mögött a tornácon lámpa szelíd fénye világít, s az otthon dereng…ez az élet, de nem ez a szerelem. Komorabb láng ez, vészesebb. Egy napon eljön az életedbe a vágy, hogy megismerjed ezt a pusztító szenvedélyt. Tudod, mikor az ember már nem akar semmit megtartani magának, nem akar egészségesebb, nyugodtabb, kielégültebb lenni egy szerelemtől, hanem lenni akar, teljesen, a pusztulás árán is. Később jön ez, sokan nem ismerik meg ezt az érzést, soha… minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben , melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben…a szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, melynek legmélyebb árama maga az élet és halál. Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt."


,,Hiszem, hogy ennek így kellett lennie... Ő az életem része marad , örökre.."


Távol vagy… S nem tudom,
Mikor láthatlak…
Hiányod fájdalom,
S vajon mikor múlhat?
Látni szeretnélek,
Ölelni szorosan…
De most nélküled élek,
Egyedül… mocskosan…

Tudod...


"Tudod, ahogy az ember megy az úton, sokszor találkozik a legszebbel. A legszebb tájjal, a legszebb virággal, a legszebb szerelemmel. Ahogy halad a vonat, elmaradnak a legszebbnek hitt tájak, virágok, szerelmek, amiknek az ember csak külső szemlélője lehetett, vagy mint vendég örülhetett. De mert az ember úton van, folytonosan úton van, mindig új meg új legszebbel találkozik. Legszebb tájjal, legszebb virággal, legszebb szerelemmel, ami feledteti azt a régit.Mindegyiket megsiratja, azután az úton találkozik új virággal, új tájjal, új szerelemmel. Sokszor a legszebbel. Legszebbel, de a máséval. Nem a sajátjával. Azzal csak egyszer. Ami talán nem is a legszebb, de mert a sajátja, neki az a legszebb. Abban különbözik, hogy ez megváltoztathatatlanul hozzá tartozik. Belesimul. Akkor leszáll a vonatról. És nem keres tovább..."