Ma reggel is megnéztem őket. Mind katonasorban ott álltak a polcomon. Hol is lehetnének, hisz minden este gondosan leellenőrzöm, hogy megvannak-e. Ritkán érek hozzájuk, csak a port törlöm le róluk. Féltem őket.
Talán, mert azokhoz a napokhoz kötődnek, melyeket úgy szerettem. De lehet csak a megszokás teszi mindezt. Hisz a napok már elmúltak. Évek teltek el, és én mégis ragaszkodom.
Néha eljátszok a gondolattal, mi lenne, ha az egyik elveszne vagy leverné a macska és darabokra törne. Talán sírnék. Talán nem, hisz csak egy tárgy volt, és nyugtatnám magam, hogy az emlék bennem él.
Mégis annyira tudok ragaszkodni tárgyakhoz, mintha nélkülük nem lenne emlék. Mintha, ha elvesznének, összetörnének, az emlék is halványodna.
Lehet nem kéne aggódnom. Lehet magukra kéne hagynom őket. Lehet akkor nem jutna mindig eszembe, nem fájna, hogy elmúlt.
És ha egyszer véletlenül lelöki a macska valamelyiket a földre, hogy fogok majd örülni, ha nem törik darabokra. Milyen jó lesz akkor visszagondolni azokra a boldog napokra.
