Minden angyal életében eljön az a pillanat, mikor teste hirtelen megremeg, majd egész lényét átjárja a melegség. Ekkor már tudják, hogy megfogant az a gyermek, akinek élete során útitársai lesznek.
Sokat álmodoztam rólad. Elképzeltem milyen leszel. Talán szőke hajú és kék szemű. Lehet cserfes kislány vagy örökmozgó kisfiú.
Még csak picike pont voltál, a szüleid nem is tudtak rólad, mégis nekem már akkor a legfontosabb voltál a világon.
Szeretlek, pedig te sokszor abban is kételkedsz, hogy létezem. Néha azt hiszed, cserbenhagylak, nem vagyok veled mikor pofonokat kapsz az élettől. Pedig akkor is melletted állok és a könnyeidet törölgetem.
Tudom, néha fáj, néha megbántanak, de nem védhetlek mindig meg. Nem hozhatom helyre a hibáidat, nem menthetlek ki a felelősség alól.
De mindig melletted vagyok! Nem látsz, nem hallasz, nem érzel. De ott vagyok!
Néha, megpróbálom megmutatni, hogy létezem. Ilyenkor azonban észre sem veszel. Pedig rajzoltam már arcomat a lisztbe, mikor sütéshez készülődtél, hagytam lábnyomomat a homokban és felhőkből kiraktam szárnyaimat.
Annyi mindent megtettem érted és Te nem is tudsz róla. De nem baj, mert veled lehettem minden boldog pillanatodban. Mikor megkaptad az első ötöst a suliban, mikor kimentetted a kismacskát a lyukból, mikor elszöktél a buliba, mikor teljesült az álmod. Annyi emlékünk van.
Most, hogy tudom hamarosan vége, félek. Hiányozni fogsz. Hiányozni fognak az élményeid, a mosolyod.
És igen, a lelke mélyén szerintem minden őrangyalnak fáj, mikor el kell engednie útitársát.
Tudom, jó helyre kerülsz, tudom boldog leszel, mégis könnyezem, mert sose mondhattam meg, mennyire szeretlek.
