"A magányosokból lesznek a költők. Azokból, akiket nem értenek meg; vagy akik nem értik, hogy miért van úgy, ahogy van. Akik bár próbálnak alkalmazkodni, de rájönnek, ha belenyugszanak a dolgokba, ha beleolvadnak a körforgásba, lelkileg silánnyá válnak. Ők azok, akiknek ha elég elszántságuk lenne, ami rossz, ami közhely, azt mind-mind megváltoztathatnák. De senki nem érti őket. Vagy ha igen, akkor is csak a felszínt, a külcsínt veszik észre. "Milyen szépen rímel! Igazi mestermunka!" És a lényeg nem ez. Mert a kívülállók nem látnak a mélyére. Nem értik, mit is akart mondani, nem tudják felfogni, hogy ami azt a verset ihlette, az mekkora érzés, legyen az öröm, vagy épp mérhetetlen bánat. Az igazi költők azok, akik észreveszik az élet apró dolgait, a világ cseppnyi rezdüléseit. Csak sajnos kevesen vannak, akik valóban ilyenek. S ha vannak is, még kevesebben vállalják fel azt, amit tesznek, amit működtetnek. Mert ez a világ nem az ilyen érzékeny lelkűek számára van berendezkedve. S ezt mindnyájan tudjuk. Csak rajtunk múlik, hogy szembeszállunk-e ezzel, vagy szép lassan, észrevétlenül és akaratlanul belesüllyedünk a felszínbe, a közhelybe, és mindabba, ami körülölel minket. "

"Más ember szeme láttára sírni majdnem olyan, mint meztelenre vetkőzni. Nem is tesszük akárki előtt, s ha igen, nem büntetlenül. "

"Olyan hamis volt ma a simogatásod, életem, úgy sajnáltalak érte. "

"Kívántad valaha, hogy angyal lehess?
Könnyen azzá válhatsz.
Segíts valakin szükségében,
és ne áruld el senkinek, hogy te voltál. "

más

...azért egy pillanatig mégis majdnem hagytalak menni. Vagyis, hagytalak is, de majdnem otthagytalak az erdő szélén egyedül. Hogy ne legyen választásod. Hogy ne a tiéd legyen az a választás. Egy pillanatig látni akartam ahogy magadra maradsz a félelmeddel. Azt hittem, beteges örömöt okozna. Aztán rájöttem, hogy csak beteges fájdalmat. Mindkettőnknek. És rájöttem, hogy nem tudlak és nem akarlak bántani.. Inkább majd félek Én..nekem úgyis jobban megy.. Így hát még mindig itt vagyok. Gondolom azért, mert jó nekem ez így. Mondjuk, hogy magam miatt. Mondjuk, hogy az egészhez nincs is semmi közöd. Jó, ez talán erős csúsztatás, de mégis.. nagyon mást érzek most.. nem többet, nem kevesebbet, csak mást.. Mintha visszavettem volna az irányítást,, mint amikor nem elveszítünk valamint, hanem elajándékozzuk.. és ez nagyon más.. nem olyan kiszolgáltatott.. bárcsak Te is tudnád.. Azt hittem elkezdődött rég, de igazából csak most kezdődik tiszta lappal minden. Mert elfogytak a titkok. Mert most már mindenről és bármiről beszélünk. Mert ami mögöttünk van, most már tényleg mögöttünk van. És még mindig bele tudok nézni a szemébe, vagyis úgy nézhetek a szemébe ahogy eddig talán soha...

Coelho

De az idő, azon kívül, hogy begyógyította a sebeimet, valami egészen különöset is tartogatott a számomra: megmutatta, hogy életünk során képesek vagyunk egynél több embert is szeretni.

sors

Eleve elrendelés vagy szabad akarat?

Néha úgy tűnik, e két fogalom ellent mond egymásnak. Sokszor gondolkodom egy-egy döntés előtt, hogy most ez változtat-e életemen, vagy úgyis úgy fogok dönteni, ahogy KELL, ahogy meg van írva.

És ha ellenkezőképpen döntöttem volna?

Azt olvastam valahol, hogy ez a kettő szépen összehozható. Mindenki számára kijelöltetett egy ösvény, amit meg kellene találnunk. Ha ezt megtaláljuk, akkor betöltjük szerepünket az élet körforgásában. Úgy érezzük minden a helyén van, "klappol". De szabad akaratunkból dönthetünk úgy, hogy letérünk erről az ösvényről, vagy nem is akarjuk megtalálni. Ekkor érezhetjük úgy, hogy a sors sodor bennünket, nem tudjuk mihez is kezdjünk életünkkel. Keressük a boldogságot, de úgy tűnik hiába.

Másik helyen olvastam, hogy minden EGY IDŐBEN zajlik, így lehetséges az, hogy minden "előre" meg van írva, s mégis saját döntéseink befolyásolhatják életünk menetét.

Úgy tűnik néha, hogy tér és idő keresztjére vagyunk kifeszítve, mi, emberek.

A kérdés azért még kérdés marad: Eleve elrendelés vagy szabad akarat?

utolsó

Mindannyian emlékszünk az elsőre...Az első szerelemre, az első csókra, az első ölelésre.

Vajon tudjuk-e melyik lesz az utolsó? Emlékszünk-e majd rá?

Ha tudnánk, hogy az lesz az utolsó, másképp élnénk át?

magány

A magány bennünk létezik.

Hiszen sokszor emberekkel körülvéve érezzük azt, hogy rettenetesen magányosak vagyunk. Falakat építünk magunk köré, felvesszük az álarcunkat, és nincs senki, aki áttörhetne, átláthatna...

Úgy érzem, ez így biztonságos. Persze néha nagyon-nagyon szeretném, ha valaki venné a bátorságot és megpróbálná áttörni a falakat, letépni az álarcot. Ha kellő értelemmel és érzelemmel lát hozzá. És nem sérti meg mégsem magányom... Ahová bármikor visszavonulhatok. Mert szükégem van rá. A barátom. A magányom.

felelőség

A felelősségről "beszélgettünk". Én azt írtam, hogy szerintem minden kapcsolatnak - még a legrövidebbnek is - van egyfajta felelőssége. Hiszen hatunk egymásra, elindíthatunk valakiben valamit. Valami jót vagy rosszat.

Ő erre azt válaszolta: Minden fajta kapcsolatnak van bizonyos fokú felelőssége. Minél jobban szeretünk, annál nagyobb. De ez nem az a fajta felelősség, amit a kényszer diktál..., ezt a szívünk diktálja.

Szeretem ahogy ír, ahogy gondolkodik az élet dolgairól. Sokat segít.

Vágy vagy szerelem?

Vágy vagy szerelem?

Vagy a kettő ugyan az? Persze, nem létezhet a szerelem vágy nélkül, de a vágy... nos az talán létezhet szerelem nélkül.

Találkozol valakivel, aki első látásra megmozdít benned valamit... Ha odáig eljutsz, hogy pár szót tudsz vele váltani, már tudod... Valami... valami visszavonhatatlan történt. A hangja, a mosolya, az érintése... Olyan... Milyen is? Édes? - Persze. De azon kívül? Ismerős! Bizsergető... Úgy érzed, azonnal felperzsel... Mi ez? Azt mondják csupán kémia. Meglehet, de az is lehet, hogy két lélek felismeri egymást, talán a távoli múltból. És szavak nélkül is megtörténik az, amit mással egy életen keresztül nem tudsz elérni. Értitek egymást. Csak egy pillantásból.

Hogy ez az érzés maradandó-e? Nem tudom. Hiszen sokszor ezek a találkozások nem többek, mint röpke érintések. Megérintjük egymás lelkét, és megyünk tovább, mert mennünk kell... Az érzés azonban megmarad, és olyan nehéz szabadulni tőle. Vágyunk a pillantására, érintésére, még, még, még...

Szerelem vagy vágy?

Tulajdonképpen lehet, hogy ez nem is érdekes. A lényeg, hogy nagyon jó megélni ilyen pillanatokat. Feledhetetlen...

Tökéletesség

Létezik-e tökéletes dolog a világon? Elérhető-e maximalizmussal, magas elvárásokkal?
Sokszor úgy érzem, azzal, hogy törekszem a tökéletesre, valamit elvesztek...
Talán a tökéletlenségben van valami báj... A múlandóság bája? Az esendőségé?

Mert a nagy szerelmek nem gyógyíthatók,
Jöjj, hazudj valami elfogadhatót.
Mondd, hogy fent jártál a csillagokban, azt is elhiszem...

Szeretjük egymást, mint a gyerekek. Önzőn, ragaszkodva, soha-el-nem-válva.
Szeretem. Lobogva, dorombolva, mosolyogva, és nincs nap, amelyet ne tenne színessé.. Gyerekké tett, akit felnevel. És viszont. Ijesztő, szédítő táncban élünk mi ketten. Így kell. Könnyekkel, fájdalommal, veszekedéssel, majd béküléssel, boldogsággal, időtlen, idétlen csillogással. Elbűvöljük egymást. Van egy világ, amelyben csak ő él, és én. Mi teremtettük. Az az otthonom. Nem fér be senki más.

Ha a saját szívedre hallgatsz, nem lesz benned megosztottság. Ha a saját szívedre hallgatsz, jó irányba haladsz majd, anélkül, hogy el kellene gondolkodnod rajta, hogy mi jó és mi rossz.
Kövesd a szívedet, bárhová vezet. Igen, olykor veszélybe sodorhat, de ne feledd, éppen ezekre a veszélyekre van szükséged ahhoz, hogy éretté válj. Néha tévútra vezet majd, de ne feledd, azok a tévutak is a fejlődés részei. Sokszor elbuksz majd, de állj talpra, mert úgy gyűjthetsz erőt, ha elbuksz, majd ismét talpra állsz. Ezáltal válhatsz teljessé.
Ne kövess külső szabályokat. Egyetlen, kívülről rád erőltetett szabály sem lehet helyes, mert olyan emberek alkották, akik irányítani akarnak téged...
Ahhoz, hogy eljuss a megfelelő ajtóhoz, előbb sok rossz ajtón kell bekopognod. Így megy ez. Ha véletlenül találnál rá a jó ajtóra, nem lennél képes felismerni, hogy jó helyen jársz. Ezért sose feledd, a végső számvetésben egyetlen próbálkozás sem minősül haszontalannak, minden erőfeszítésed hozzájárul ahhoz, hogy eljuss a fejlődésed csúcsára.

Szépen kérlek jelentkezz, mert félek, visszabújok a házamba és akkor keresel, te keresel akkor majd hiába, mire újra előjövök, te már újra nem leszel sehol, olyanok leszünk egymáshoz képest, mint az éjszaka a nappalhoz, a tavasz a télhez, azt nem lehet, ha már egyszer megszelídítettél, ne hagyj újra vaddá lennem, mondd hogy azért kerülsz, mert látni sem bírsz, bánom is én mit mondasz, csak mondj már valamit.

Van úgy, hogy néha megállok,S már nem sírok és nem kiáltok,Csak csendben gondolok rád.

Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik..., de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos....( Márai)

De Főleg Magányos......

"És a hidakat mind felégették
Minden alkalommal újabb álmot mos el a tenger"
..És olyankor új hidat kell építeni, és van, hogy térdig kell gázolni vízbe, sárba.. Úgyis csak Az megy veled, aki igazán szeret, csak az megy veled, csak az segít a hidadban, aki tudja már Milyen új hidat építeni a semmiből.. Csak az gázol veled a legnagyobb sárba.., a többi csak kuruzsló, és rendszerint már a tartó cölöpöknél lelép... és ott hagy.. és hagyná rádszakadni... Kevés a hídépítő mester'.. Kevés az, aki ott marad veled.. térdig.. Nekem is volt hidam! Szép díszes, de elmosta a tenger, az áradat.. s úgy széledtek szerte az addigi "barátok" "kedvesek" hogy lépésüket számolni nem lehetne... Most mégis.. szeretném.. Újra a hidat, a Hidam.. Bizalomból, szeretetből..

Csak az jöjjön velem..., aki marad is.....

Bolond voltam , hogy beléd szerettem. De mégis. Imádtam bolond lenni!

Megcsalás. Milyen különös szó. Mit is jelent valójában?
Mindenkinek mást? Mert mi a megcsalás? Ha megteszem, vagy ha csak arra gondolok, hogy valaki mással... Mit is csinálok azzal a valaki mással? Flört, csók, szex? Egy dolog biztos, annak, akit megcsalnak ez piszkosul fáj. Bizonytalanság, ezernyi kérdés, melyekre nincsen válasz. Hogyan lehet egy ekkora pofont túlélni? Menni vagy maradni?

Kínozlak.
Nem akarom.
Tudom.
Fáj nekem is.
A látszat.
Érzem az illatod.
Az érintésed.
Érezlek téged.
De te nem akarod.
Félsz tőlem.
Tudom, miattam.
Én tehetek róla.
Elvettem tőled az életedet.
Hisz te is rám vársz.
De nem mutatod.
Csak érzem.
De hát pont ez a lényeg.
Nem érted?
Minden apró elmlék, elkapott pillantás, régi illat.
De hát ez TE vagy!
Mindent máshogy csinálnék.
Megváltoznék.
Hát nem érted?
Szeretném...
De te nem akarod, egy pillantás, mintha te is éreznéd...
De nem.
Ez csak a látszat.
Elfelejtettél.

Francois Garagnon

Tudod, kerültem már nagyon elkeseredett állapotba. Nos, arra jöttem rá, hogy semmi mással, csak a mosoly aranysugarával tudom szétoszlatni a bensőmben lebegő ködöt. Erre azt fogod mondani: nehéz mosolyogni, ha az ember boldogtalan. Ez így is lenne, de a mosolyt tanulni kell. És hamar rájössz, hogy sokkal nehezebb boldogtalannak lenni, ha mosolyogsz.

"Minden látogatása esemény volt. Most minden eltűnése nem esemény; hiány, kaland, amelyről akkor hallok, amikor az én kalandom testet ölt a lábam előtt, vérezve vagy fütyörészve, mosolyogva, vagy vacogva. Most már félek, amikor elmegy."

Coelho

,,Talán Isten úgy akarja, hogy találkozzunk sok nem hozzánk illő emberrel, mielőtt találkozunk az igazival. Így mikor végre találkozunk vele, tudunk majd hálásak lenni ezért az adományért.”

Ölelj és simulj, s ha már nem
szeretsz, engedd hogy tovább lépjek, ez így nem mehet...!

"Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznm magam. És sajogna, sajogna a szívem.De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem. Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldüborgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastéyl tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. "Dehogy eresztlek -gondolom-dehogy!" Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé.... És már kopog is, kopp... kopp."

Not my heart was that you stole...it was my soul..

~Nem a szívem loptad el...hanem a lelkem..

Ha visszamehetnél és megváltoztathatnál valamit az életedben,
Megtennéd?
És ha igen...
Jobbá tennéd az a változás az életedet?
Vagy összetörné a szívedet?
Esetleg másét?
Teljesen más utat választanál?
Vagy csak egyetlen dolgon változtatnál?
Csak egy pillanaton?
Amit mindig is vissza akartál kapni?

Ha ablakunkon kihajolva várjuk emberünket, akkor kicsikét mégiscsak kicselezzük az időt, mert egy pillanattal előbb vehetjük észre. Hát még, ha az utcasarkán lessük, hogy jön-e már. De meddig mehetünk elébe egy életen át?

„Szeretlek, mert ember vagyok,
fázékony, bús, gyáva.”

Tedd a szívedre a kezed...
Neked nem fáj ami Nekem fáj nagyon.....

Nincs a szívemnek semmi baja! Éppen olyan, mint én. Néha bolondul elharapódzik benne a pánik, megbokrosodik tehetetlenségében, hányja- dobálja magát, aztán belefárad félelmébe, lehiggad, mint a földönfutó, ha körülnéz és látja, hogy senki se hajt a nyomában.

hiány

Nem a halál....!
Nem a temetés...!

Hanem a Hiány.....

Egy aprócska részlet.. Belőled Nekem.. Őrzöm el Soha már nem engedem..
Mert Bármi volt.. Űr maradt.. s belőled Nekem -részlet..
Tanult szó, tanult szép..
S kezed nyoma mindenütt..
Szívérbe font varázs...
Mert..
Nem a Halál...!
Nem a temetés...!!
Hanem a Hiány....
Viszem a virágot.. minden éjjel...
Szaladva pár szirom lehullik..
Viszem a virágot.. benn a szívemben!

Várom hogy megszólítson a telefon
de halottan fekszik a hallgató
vágyom a hangod után
de valahol elakadt a térben
az összegubancolódott vezetékek
kuszaságában
ugye érzed mennyire kell
minden pillanat perc óra
esztendő az egész élet veled
hogy ne az álom ringasson
hanem a tested legyen
a végtelen óceán
amelyben gyöngyhalászként
elmerülnék

de csitt! megszólalt a telefon.

Keresni fogsz

Különös táj lesz, sűrű lesz a csendje,
csak mélabúd halálos húrja szól.
Belejajdulsz a süket végtelenbe,
keresni fogsz, és nem leszek sehol.

"Sohasem énekeltem neked hideg téli estéken. Nem dúdoltam a füledbe halk, összefüggéstelen dallamokat. Becéző, gyengéd dallamokat. Nem énekeltem előtted, és nem is táncoltam. Féltem, hogy megremegne a hangom, és te nem értenéd meg, amiről a dal szól. Féltem, hogy megremegne a térdem, és te nem látnád meg bennem a tündért. Csak egy fáradt, gyönge embert."

Akit birtokolva tartasz vissza,
elhagy tiltakozva, iszonyodva.
Nem megy el, ha nyitva a kalitka.

Amikor... látod.. mennyi felé ágaznak a sínek... megfoghatnád a kezem..
Amikor látod.. hogy mennyi út választható.. megfoghatnál.. vagy csak... csak gyere velem..
Amikor látod, hogy egyensúlyozok.. megfoghatnál, hogy ne essek el..
Van.. hogy szétcsúsznak a kezek.. úgy esem el... van.. Van, hogy úgy csúszik ki a lábam.. hogy a sínek közé botlom... van.. Van, hogy úgy megyek el.. hogy semmi nem biztos látsz -e még.. a sínek közé esik minden ölelés... s száz vonat robog át rajta.., száz vonat... robog át a lelkemen.. az érzések füstje magasba száll.., a lassú dallam fülembe ég....
Amikor egyensúlyozom.. megfoghatnál...
Add a kezed...
Ott leszel??

..Soha meg nem élt álmok.
Fájdalmas vallomások.
Érzéki csalódások.
De felállok,
s tovább játszok…

" ..Valahogy össze omlott minden és már nem tudom, hogy miért...."

A bolondok megbánják a szavakat, amit kimondtak, de a bölcsek azt bánják meg, amit nem mondtak ki.

És folyni látom majd, ha már késõ lesz, a megbánásnak könnyét az arcodon...

Végek. Vannak emberek, akiknek a szíve helyén csak egy istenverte kalapálás van, ha boldogok, ilyenkor képes volna elárasztani a világot. De iszonyatosan égetve szakad szét elemeire, porlad el, hűl el, szűnik meg, erősödik ki, ha fáj. Kimarva, kilúgozva. A fájó fájdalom lassú, csak csörgedezik, szivárogva higanyként kúszik mélyre benned. Az öröm ezzel szemben villanásszerűen hasít beléd. A fájdalom azonban elnyújtva adagolja dózisát, mígnem megkövesedik, megáll a jól becélzott helyén, ott aztán összecsomósodik, megkeményedik és beleég. A boldogság azonnal képes maximumon hatni, és azonnal meg is tud szűnni. A kín nem. Az hosszan-hosszan egyre lila foltosabb, szikrázón kínzó nyugtalanság, és elmúlása is igen lassú. Ha van ilyen egyáltalán. Én úgy vélem, nincs. Ami volt, sosem múlik el. Semmilyen formában. Ami volt, van. Mindig van. Magadban hordozod. Beléd épül, hat rád, tudva-tudattalanul, épít, leépít. Megváltoztat, érlel, szétszed, összerak. Minden törés megtörés. Majd gyász.

"I hate that I love you"
Gyűlölöm, hogy szeretlek.

A szerelem erőt ad valakinek, hogy összetörjön téged. Én helyrehozhatatlanul össze voltam törve.

Egy mosoly, ahogy állsz,
a kibontott hajú szélben.
Rám nézel. Elfordítod fejed.
Ahogy igen. Ahogy mégsem.

Kidőlök huzatos szemedből.
A táj Téged ölel, forrón, egészen.
Léted legurul elmém kövein.

Elindulok.

Nélküled.

Szépen.

...Hogy árok partján nőtt a száram,
Szívemhez járt út nem vezet,
Ki simogatna, szánva-szánna.
Megszúrom, jaj, a lágy kezet:
Ki bűnös érte?

Nincs kapu és mégis keresztül tudsz jutni rajta.
Mehetnél, de mégsem mész.
Nem mész és mégis előrehaladsz.
Önmagaddá lettél és eltávolodtál magadtól.
Sehol sem vagy és mégis ott vagy mindenben.

Ó, hála neked, könnyek Istene:hogy adtál nekem két síró szemet,és fájdalmat, és bánatot is hozzá,s egy lelket, aki sohasem nevet.Te tettél az ősz rokonává engem,adtál magától omló könnyeket,hogy megsirassak minden hantra hulló,reszketve hulló őszi levelet.Ó, hála neked könnyek Istene,hogy annyi bús mosolyt adtál nekem,s megengednéd, hogy mindent eldalolja kegyetlen húrra hangolt lelkemen.Tudom, ha egyszer kedvem kerekedne,hogy húromat másra hangoljam át,hálátlan voltomon haragra kelve,Isten-kezeddel leszakítanád...