Igen. Egy szép emlék leszel, mi néha megtalál, elidőzik nálam, mosolytcsal szemembe, majd tovább is áll. De helyedre nem léphet senki. Szívem
legmélyét többet nem adom ki, megőrzöm magamnak, nem akarok az égbolt
szélén lábat lógatni, mert már tudom, előbb-utóbb elengedik a kezem és
én lezuhanok megint a földre. Nem feledem, ami volt, megőrizlek Téged
magamnak. Ha valaki szép szavakból szőtt fátyollal ismét a felhők fölé
csalna, , egy örök mementóvá kövült pillanat utánam nyúlna, a pillanat,
mikor szemembe néztél és lelkemhez értél, Te, ki ezek után mégis
engedtél földre zuhanni. Nem kérek már szavakat, nem kellenek a mások
által nekem álmodott álmok. Léptem nyomát nem őrzi a por, bőröm illatát
nem hordja tovább a szél, csupán magányom mélységes csöndje dübörgök
végig utamon, melyet magam járok. Egyedül, Nélküled, nélkülük.
Szárnyaszegett angyal, ki visszavágyik az égboltra Hozzád és farkas,
kit nem köt már csalfa fátyol se lánc, mégis tudja, csodák már nem
várnak többé rá. Lépteit elnyeli a sűrű por, idő mossa el nyomát, hogy
többé senki se találhasson rá.
