Minden
úgy van. ahogy hagytad… Én nem nyúlok hozzá. Akkor talán megőrzik az
illatod. Minden hű hozzád…A bútorok, a tárgyak, a színek és az illatok.
Ahogy átmegyek a szobán, még hallom a hangod, ahogy a kutyád hívogatod,
ahogy énekelsz a zuhany alatt, ahogy fütyürészelsz reggelente.
Végigsimítom az ágyneműdet, és érzem a bőröd. Érzem a kezed érintését.
Szinte érzem ahogy megölelsz, holott tudom hogy csak a képzeletem
játszik velem. A közös képünk a falon van. Mindketten mosolygunk.
Emlékszem arra a napra, mikor készült a kép. Akkor még nem sejtettük..
Annyi tervünk volt, annyi álmunk…Mosolygunk a kamerába, a hajad
felborzolta a szél, szemtelenül fiatalnak tűnsz. Megsimítom a
képkeretet, már poros…sok időbe tellett, mire újra volt erőm belépni
ide. A fürdőszobában minden a helyén. A sötétkék törölköző lóg a csap
mellett, belehímezve a neveddel. Tőlem kaptad. Emlékszel? Azt mondtad,
ha távol vagyok, csak magadra teríted a törölközőt és úgy érzed mintha
ott lennék veled. Szinte hallom ahogy magyarázol…tisztán és élesen
fülembe cseng a hangod. Remegő kézzel veszem ki a parfümöd, kicsit a
levegőbe fújok, és mélyen beszívom az illatod. Le kell hunynom a
szemem. Nem sírhatom el magam, hisz sosem szeretted, ha sírok. De én
szerettem sírni, mert olyankor mindig magadhoz húztál és letörölted az
arcomról a könnyeket. Hihetetlen biztonságban érztem magam.. . Kint a
kertben még leng a hinta. Emlékszel mennyit löktél rajta? Én pedig
kacagtam a gyönyörűségtől. Azt mondtad imádod, ahogy a hajam meglibben
a szélben. Én pedig mindig kiengedtem a hajam onnantól kezdve, hogy ezt
elmondtad, csakhogy örömet szerezzek. A fű egyenletesen van levágva
mint mindig…Hányszor ültem a verandán, azt nézve órákon át, ahogy
meztelen, barna felsőtesttel tolod magad előtt a fűnyírót. Mindig
hunyorogtál kicsit, ahogy szemedbe sütött a nap, s ha rám tekintettél
mindig kacsintás volt a szemedben, mintha közös titkunk lenne, közös
nyelvünk, amit mi értünk meg csak. Ott van a pokróc a fa alatt..
emlékszem mennyit heverésztünk rajta, mosolyogtak a felhők is, miközben
azt nézték hogy két tiszta lelkű fiatal megtanul szeretni…. A kutyád,
hűséges társad nincs sehol. Veled együtt távozott. Ha tudnád hogy
belőlem is magaddal vittél egy darabot…a lelkemből…Beülök a hintába,
meglököm lassan magam. Ahogy egyre gyorsabban haladok, el kezdem
énekelni a közös számainkat, és ordítok az ég felé…Azt akarom hogy ide
gyere! Azt akarom hogy meglökj, hogy rám nevess, hogy azt mond tetszik
ahogy meglibben a hajam szélben. Hirtelen megállok. Csend van. Egyedül
vagyok. Csendesen leng a hinta. Letörlöm a könnyeket. Nem az a baj,
hogy szomorú vagyok. Az a baj, hogy nincs aki megvigasztaljon. Nem az a
baj, hogy fáj, az a baj, hogy nincs ki enyhítse. Leheveredek a fa alá.
Lassan elered az eső. Hallgatom ahogy az esőcseppek kopognak a
leveleken. Lassan megnyugszom, hisz úgy gondolom, te is sírsz velem.
Talán az egész világ velem sír…Miért nem lesz jobb? Mennyi idő míg a
zene elnyomja a hangod? Lesz olyan reggel hogy a tükörbe nézve nem a te
arcod látom? Lesz olyan hogy nem arra kelek, hogy tiszta nedves a
párnám és vörösek a szemeim? Mennyi idő míg behegednek a sebek?
Tiszta
víz a hajam, folyik az eső a hátamon, az arcomon…Elindulok a kapu felé.
És elhatározom, hogy többet nem jövök ide. Hisz nem találtak meg. Te
nem itt vagy, mélyen magamban…de ahhoz nem kell eláznom legközelebb…
