Néha elgondolkodom,mennyire érdekesek vagyunk mi,emberek.Mennyi érzést tud kivetíteni egy arc egy másik arcra és hány pillantás elég ahhoz,hogy valakit a szívünkbe zárjunk. közben a másodperc ezreléke alatt a tökéletesen felépített kastélyunkból csak szomorúság roncsok maradnak.Mikor vesztettük el azt a gyermeki világot?Mikor történt meg velünk,hogy az életünknek már nem tudtunk szívből örülni?Hol van az emberi létben az a perc,mikor egy láthatatlan ajtó kilincsét nem fogjuk meg többé.....Szomorúak vagyunk,nagyon sokan.....De lehetnénk boldogok is,csak félünk azok lenni.Tartunk attól,hogy mások mit szólnak hozzá,irigyeink hogyan ,milyen csellel fogják tőlünk elvenni mind azt a jót,amit az élettől kaptunk.Örökké rettegünk..és nem tudjuk már felidézni azokat az önfeledt arcokat,amiket ellepett a homály.A kedves kicsi lényeket,amelyek mi voltunk....Azok,kiknek elég volt egy simogató kéz,egy pici labda,egy szokatlan élmény...és akkor ,ott az egész világot beragyogta a mosolyunk....Mikor még gyerekek voltunk.