"Tudod, az ember felnő és megszakad a szíve... Mikor gyermek vagy, a világ hatalmas és tele van felfedezésre váró csodákkal. Aztán e csodákról szép sorban kiderül, hogy vagy nem érnek egy fabatkát sem, vagy nem vagy méltó rájuk... Aztán csak állsz és fogalmad sincs, merre tovább... néha jön egy mézesmadzag (társ, feladat, kihívás, alkotókedv) és minden bátorságodat összeszedve hinni kezdesz abban, hogy értékes vagy és fontos és céltudatosan elindulsz egy irányba... aztán hirtelen ott egy szakadék, vagy egyszerűen csak észrevétlenül elfogy az út a lábad alól...

És akkor nem marad más, mint, hogy megmártózz a reménytelenségben... jó alaposan meghempergőzz benne, elmerülj a legmélyebb bugyraiban is... mert csak akkor indulhatsz újra előre, ha már mindenről lemondtál, ha már mindent elveszítettél...

Egy idő után elcsendesedik a vihar... már nem olyan nehezek lábaid s nesztelen léptekkel suhansz tova a ködben... talán fel is csillan némi reménysugár... mégis, a szíved mélyén tudod, valami örökre összetört... valami örökre elveszett... És aztán már Te is bántasz másokat... akaratlanul...
Azt hiszem, ha találkoznék egy igazi tündérrel aki egyetlen egy kívánságomat teljesítené, én azt kívánnám: Bárcsak szerethetnének az emberek újra meg újra úgy, mintha soha senkisem bántotta volna őket...."