.kaktusz

Annyi képtelenség van bennem.
Néha képtelen vagyok hallgatni, máskor szeretnék szólni,
de nem jön ki hang a torkomon.
Néha az életemet tenném az igazamra.
Máskor, ha messziről nézek magamra, az időben messziről,
akkor nem értem miből gondoltam, hogy igazam van,
mikor innen semmi jel nem mutat arra,
hogy nálam volt az igazság.
De akkor miért voltam annyira biztos benne?
Jó lett volna hátrálva, mint festő a vásznát,
az egészet megnézni.
Vagy megpróbálni idegenként látni a dolgokat.
A saját dolgaimat. Magamat.
Amit gondolok, amit mondok, amit írok.
Amit teszek.
Csak a lényeget látni, nem elveszni a részletekben.
Nem csak a pillanatot, hanem azt is, ami a pillanathoz vezetett.
Jó lenne tisztán látni.
Vagy ez a szerelem. Melyik az igazság?
Mikor hiába nézek körül magamban, olyan,
mintha soha nem jártál volna erre,
vagy amikor azt érzem, hogy szinte már megérintelek,
olyan közel vagy hozzám.
Vagy amikor úgy fáj, hogy nem vagy itt, hogy visítani tudnék.
Mindegyik? Egyik se?
Hol vagy, amikor nem vagy, és máskor hogy kerülsz ilyen közel?
Tegnap például, érezned kellett volna, hogy simogat a Balaton.
Ha érezted, hogy lehet, ha nem, az hogy lehet?
Pedig ott voltál, velem voltál. Az hogy lehetett?
Miért ez a sok képtelenség, hogy bennem van valami, aminek az ellenkezője is ott van. Miért nem mindig egyforma az érzés, mikor én ugyanaz vagyok.
Miért vagyok olyan, mint az eső, amelyik esni akar, de valami miatt képtelen, aztán, mikor már nagy a feszültség, miért szakad le a felhőm egyszerre?
Utána hova tűnik a fájdalom, a hiány, a bizonytalanság?
És miért kezdődik újra elölről?