Tudok hinni Magába úgy, mint hinni nem tud senki sem álomban, sem
valóságban, sem rögeszmében. De arra a csodára képtelen vagyok, hogy
Magát a legfájdalmasabban ne érezzem a lelkemben még akkor is, mikor
vággyal, gyönyörűséggel gondolok Magára. Valahogy jobban kellene Magát
ösmernem, az agyába, az idegeibe látnom, hogy nyugodtabb legyek. Így
borzasztó hajsza az, a mi lelkemben újra és újra megindul. Folytonos
kérdés, folytonos nyugtalanító sejtés. A leggyakoribb, hogy vajjon
milyen helyet foglalok én el a Maga lelkében? Könnyen letaszíthat,
ledobhat e helyről?
