Kaktusz.

Tudod nem érzem a végét.
Mint ahogy azt se éreztem, hogy elkezdődött.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta,
hogy utoljára hallottalak, mikor utoljára láttalak.
De mégis, mintha csak elmentél volna valahova,
mintha csak nagyon messzire mentél volna,
de tudnám, egyszer úgyis visszajössz.
Mint a nagyon rideg, nagyon hideg télben,
mikor az ember úgy érzi, tovább nem bírja,
mert mindjárt megfagy bele,
de azt is tudja, hamarosan vége a hidegnek,
örökké egy tél se tart,
már kifelé megyünk, január, február itt a nyár.
Ez már az utolsó csúszkálás, ezt már fél lábon is kibírom,
jön a tavasz, ami minden hidegért kárpótol.
Nem úgy fáj a hiányod,
mint amikor vége van valaminek,
csak annyira, mint mikor valaki nagyon szeret valakit,
aki hosszú időre távozik, mert muszáj távoznia,
de aki egyszer úgyis visszajön.
Hogy mikor azt nem tudhatom, de most,
hogy végiggondoltam az érzést,
most már tudom,
hogy eljön az a nap, tudom,
mert valami nyitva maradt bennem,
aminek be kellett volna zárulnia,
ha végleg vége lenne.
Nem csalódhatok, tudom,
ebben a pillanatban nincs utunk egymás felé,
de azt is, egyszer lesz a bozótban egy csapás.
Te mindig visszajöttél,
Te mindig visszajössz,
kell, hogy egyszer visszagyere.