Én...azt hiszem, kicsit egyedül érzem magam. Nem mintha nem vennének körbe barátok, és nem nevettetnének meg, nem rángatnának el olyan helyekre, ahol aztán jól érzem magam. Teljesen jól vagyok igazából, derűs hangulatom van, sokat nevetek, és mosolygok. Őszintén, mert ez a legfontosabb. De akkoris hiányzik valami. Úgy érzem, hogy most nagyon jó nekem, mégis ez a kellemes életérzés párosul valami furcsán bizsergő hiányérzettel. Nem tör le, nem rontja el a kedvem, csupán kicsit zavaró. A fájó torok is zavar, de náthásan is lehet nevetni. Sokáig gondolkoztam mit hiányolok.. mi nyugtalanít, hogy nincs meg. Hiszen igenis sokminden megvan. Elismerem, nem nyafogok, ez az igazság. Rájöttem mi hiányzik. A biztonságérzet. Folyamatosan fel vagyok arra készülve, hogy bármi elromolhat, ez a normális tudom. De csak egy pillanatra a teljes bizonyosságnak azt az illúzióját akarom élvezni, hogy ez az idill örökké tartani fog. Egy mosoly csak nekem Valakitől, egy ölelés tőle, hozzábújni, megölelni.. valakit, aki fontos nekem. Már ez is bőven elég lenne, hogy egésznek érezzem a saját kis világomat, és jóllakott cicaként mosolyogjak. Most is ábrándozva mosolygok a monitor előtt. Borzalmasan álmodozó tudok lenni néhanapján. Mindig. Igazából olyan dolgokban reménykedek, amik elérhetetlenek.
De legalább ez az élmény, ez az álom, ez a vágy az enyém.
Ha más nem is...