"Hányszor elmentél, hányszor gondoltam, így van ez jól, és hányszor visszaimádkoztalak, pedig mindig azt hittem, hogy most a távozásod az utolsó volt, többet nem távozol, mert aki nem érkezik, az többé nem megy el. És most, hogy mondtad, hogy megmondtad nekem, ne várjak rád, többet nem jössz, most valahogy nem értem, és ahogy az idő múlik, egyre kevésbé értem. Nem értem, a szavakat nem értem, nem tudom, elfelejtettem, hogyan kell nem várni rád. Az eszem tudja, a szívem nem érti, hogy azt jelenti vége, hogy többet nem jössz vissza miattam, nem jössz vissza azért, mert tudod, várok rád, és már nem is akarom, hogy gyere, mert egyszer úgyis magamra hagysz, és nem akarnám elölről kezdeni. Talán valamikor eltávolodok annyira, hogy nem leszel benne a gondolatomban, félve és remélve, hogy egyszer megérkezel. Egyszer talán végleg becsukom a kiskaput, lelkemnek kapuját nem hagyom nyitva résnyire, egyszer talán a reteszt is ráhúzom."