más

...azért egy pillanatig mégis majdnem hagytalak menni. Vagyis, hagytalak is, de majdnem otthagytalak az erdő szélén egyedül. Hogy ne legyen választásod. Hogy ne a tiéd legyen az a választás. Egy pillanatig látni akartam ahogy magadra maradsz a félelmeddel. Azt hittem, beteges örömöt okozna. Aztán rájöttem, hogy csak beteges fájdalmat. Mindkettőnknek. És rájöttem, hogy nem tudlak és nem akarlak bántani.. Inkább majd félek Én..nekem úgyis jobban megy.. Így hát még mindig itt vagyok. Gondolom azért, mert jó nekem ez így. Mondjuk, hogy magam miatt. Mondjuk, hogy az egészhez nincs is semmi közöd. Jó, ez talán erős csúsztatás, de mégis.. nagyon mást érzek most.. nem többet, nem kevesebbet, csak mást.. Mintha visszavettem volna az irányítást,, mint amikor nem elveszítünk valamint, hanem elajándékozzuk.. és ez nagyon más.. nem olyan kiszolgáltatott.. bárcsak Te is tudnád.. Azt hittem elkezdődött rég, de igazából csak most kezdődik tiszta lappal minden. Mert elfogytak a titkok. Mert most már mindenről és bármiről beszélünk. Mert ami mögöttünk van, most már tényleg mögöttünk van. És még mindig bele tudok nézni a szemébe, vagyis úgy nézhetek a szemébe ahogy eddig talán soha...