Ne gondold, hogy
az élet olyan, amilyennek képzeled. A saját útján jár. Te meg a magadén. És
ezek nem azonosak. Bizony... Nem mintha boldog akartam volna lenni, nem.
Pusztán menekülni akartam... menekülni, igen: menekülni. Csak később jöttem rá,
minek kell a kiindulópontnak lennie: a vágyaknak. Az ember azt hinné, más az,
ami megmenti: a kötelesség, a tisztesség, az, hogy jó legyen. Nem. A vágyak
mentik meg az embert. Ez az egyetlen, ami valódi. Velük megmenekülsz. Csakhogy
későn jöttem rá. Ha időt adsz az életnek, könyörtelen, különös fordulatokat
vesz: és egy szép napon azt látod, hogy már csak úgy lehetnek vágyaid, ha bajt
okozol velük magadnak. Ekkor minden felborul, nincs mód a menekülésre, minél
jobban kapálózol, annál jobban belegabalyodsz a hálóba, minél inkább lázadsz,
annál jobban sérülsz. És nincs menekvés. Túl későn kezdtem vágyakozni. Minden
erőmmel. Annyi bajt hoztam magamra, hogy el sem bírod képzelni.