“Ha eluralkodik rajtunk a félelem, a kétségbeesés, a megszokás, az állandóság, és a reménytelenség; hálát adhatunk egy cukormázas kekszért. És szerencsére, ha éppen nincs keksz akkor is megnyugvásra lelünk egy ismerős kéz érintésében, vagy egy kedves gesztusban, egy apró biztatásban, vagy egy szerető ölelésben.”
Néha jó egyedül lenni és magunkra figyelni, de néha bármit megadnánk, hogy melletünk legyen az a biztató kéz és a közelünkben az a mellkas, melyhez hozzábújhatunk, ha félünk valamitől.
De van úgy, hogy nem tehetünk semmit, hogy az az ember mellettünk legyen.
Az álmokért harcolni kell. Felül kell kerekednünk saját félelmeinket és elindulni és tenni, hogy a mienk legyen, amire vágyunk. Ha igazán szeretnek minket, távol tőlünk is tudják, hogy mit érzünk és mire van szükségünk. S ha másképp nem lehet, csak küld egy üzenetet, felhív a távolból, hogy ne érezzük magunkat olyan kicsinek és elesettnek.
Többet tesz ezzel, mint saját maga gondolná.
Legbelül nem vagyunk egyedül többé.
... és kihúzott háttal, felemelt arccal indulunk neki az újabb csatának.
Legbelül tudjuk, ha már megpróbáljuk, az ő szemében nyertünk.
