Tudod arra gondoltam,hogy valóban
egyszer el kellene menni.
Nagyon messzire.
Egyedül.
Hogy az ember megtudja,
mitől magányos.
Meg azt,
mennyire vágyik vissza.
Nem egy napig, nem kettő,
hanem addig,
míg az ember túlkerül
az első hasító fájdalmon.
Mikor már kezd csöndesedni,
akkor kellene megkérdezni,
önmagától megkérdezni,
akar-e visszamenni.
Vagy jó itt,
ahol legalább azt tudja,
miért is magányos.
Talán egyedül
nem is magányos az ember,
mert senki nem hagyja magára.
Mert nincs ki magára hagyja.
Megnyugtató.
Megnyugtató, hogy rájöttem,
nem muszáj végigcsinálni.
Hogy nem bűn nem végigcsinálni.
Hogy nem végigcsinálni
a szabad választás lehetősége.
Csak egy jól megfontolt lépés kell hozzá.
Kibírná mindenki.
Megszoknák.
Talán megsértődnének,
hogy saját akaratomból.
Csak a fájdalmat kell felvállalni.
Valamiért.
Ott már mások a szabályok.
Nem ember alkotta szabályok vannak.
Lépni egyet, aztán megtudni,
akarok-e visszajönni.
