Azt hiszem mindent könnyebb megérteni, mint egyik embernek a másikat. Könnyebb, mert amit nem értünk, arra odafigyelünk, próbáljuk érteni, figyelünk a természet szavára, mert titokzatos, mert feladat megfejteni, mert figyelmet érdemel.
Az embernek mindenre vannak szavai, érthető szavai, amiket nem kell megfejteni, különösebben figyelni se érdemes rá. Az egyikünk elmondhatja a másiknak, hogy elhagyták, hogy hiányzik, hogy fáj, de a másik nem értheti. Hallja a szavakat, de nem érti, mert nem értheti. Mert a szív belül van. Mert nem látni, ha látnák, talán értenék, mint ahogy megértik a vérző seb fájását.
Olyanokat mondanak, hogy jól van, miért kell ennyire kapaszkodni, miért nem veszed észre, hogy vége, értem én, de hát térj már észre, túltehetnéd már magadat végre, nincs benned büszkeség, értsd meg, hogy ami elmúlt, az vissza nem hozható, különben is, hogy jut eszedbe ilyenkor, ilyen korban.
Meg azt, hogy próbálj másra gondolni.
Ilyeneket mondanak az emberek, mert azt hiszik értik, megértik azt a másikat, mert ugyan hallják a szavakat, de valójában nem értik, nem érthetik, mert nem érzik az űrt, a belső tehetetlenséget, nem hallják a belső sikolyt. A szavak nem arra valók, hogy megértsék az emberek egymás érzéseit. Mint ahogy az eper ízét se lehet elmesélni olyannak, aki még nem találkozott vele, mint ahogy a pokol is csak annak érthető, aki maga is megjárta már a poklok poklát.
