Tudod, mostanában sokszor gondolok arra, hogy minden tévedés. Hogy az ember kitalált egy házirendet magának, és azt mondja, hogy ez az igazgató, vagyis az Isten parancsa, aminek engedelmeskedni kell, mert aki ezt nem teszi, az elkárhozik.
Az ember, a tudatlan ember összekevert, elrontott mindent.
Már a születésnél elrontotta, már a fogamzásnál elrontotta.
Lehet, hogy nagy butaság, de azért elmondom, amire gondoltam.
Szóval már a gyerek megfoganásának is alacsony mércét állít az ember. Nem törekszik a tökéletességre, ahogy a nemesebb állatok azt megteszik.
Tudod arra gondoltam, hogy az ember önző, kizárólag önmagáért szaporodik, önmaga vágyainak a kielégítéséért, önmaga továbbéléséért, és nem az emberiségért.
Valamikor, még a kezdetekben azok születtek, akik az életre képesek voltak. Most az ember, aki azt gondolja, hogy Isten akarata szerint cselekszik, megmenti a nem életre való magzatot, és azt mondja, Isten parancsa, hogy szaporodjatok.
De Isten nem így akarhatta, ebbe előbb-utóbb belepusztul az ember.
Arra is sokszor gondoltam, hogy a magzatot megölni bűn, aztán meg arra is, hogy mennyi szerencsétlen ember van, aki megszületik, de akit senki nem akart.
Kinek jobb, aki megszületik, és nyomorultul éli az életet, mint aki senkinek se hiányzott, vagy ha nem is jön a világra?
Vagy máskor, máshol jobb időben, jobb helyen jön erre a világra?
De a legtöbbet az ember hazug törvényeivel, talán a szerelemnek ártott. Lehet, mert fél egyedül, mint a gyermek a sötétben, olyan szabályt hozott Isten nevében, hogy a szeretet bilincsével köti össze az embereket. A két ember közötti kapcsolatot olyanná tette, olyan szorossá tette rá a szeretet bilincsét, hogy nem hagyott helyt a szerelemnek. Az ember saját magát választás elé állította. Az egyik gyermeket meg kell ölni. Vagy a tisztességes, kiérdemelt szeretetet, vagy a szabadon szárnyaló, időt nem ismerő szerelmet.
Csak az ember arra nem gondolt, ha az egyiket megöli, abba a másik is belehal.
