A legszörnyűbb, mikor tépnéd ki magadból, és kaparod és harapod és marod és szakítod és sikítasz... és rájössz, hogy nincs semmi. Nincs mit kitépned. Csak te vagy. Saját magadat emészted el.. Nem más emészt. Nem a szerelem égeti fel a szíved, hanem te. Nem a féltékenység harapja el a torkod, hanem te. Nem a düh marja szét a tested, hanem te. Nem a félelem szakítja szét a mellkasod, hanem te. A szíved nem dobog.. csak egy óra ketyeg a helyén, már annyira rég, hogy nem is számolod a perceket. A könnyek maguktól folynak, nem kell neked ahhoz érzés, hogy eleredjenek. A vér pedig nem a te véred. Valaki más testéből folyik.. Valaki más szájából jönnek a szavak, valaki más ölel és csókol, valaki más sóhajt a szélbe, valaki más ébred zokogva, valaki más szorítja magához az álmait, és nem bírja elengedni. Nem te... nem te.. Te csak fekszel, és vágysz rá, hogy eljöjjön a más. Minden pillanatban az óramutatóra téved a tekinteted, keresed mindenütt, mikor jön már... és mikor eljön, beleolvadsz a mérhetetlen fájdalomba. Mindegy, ha fáj, mindegy ha vérzik, mindegy. Csak érezz. Érezz újra. S mikor lejár az idő, ismét visszafekszel a jéghideg betonra, és ismét vársz, ismét remélsz, hogy jut még számodra perc, mikor nem elhaló ketyegést fogsz hallani, hanem halk, mégis süketítő dobbanást. És majd kaparhatod a falat, és majd ordíthatsz a sötétben, és majd élvezheted...