Tudod arra gondoltam, hogy a világ önző, mindent magáért tesz. Ha nem lenne az, akkor már régen kipusztult volna. Az ember is saját magért eszik, iszik, jótékonykodik, él, és saját magáért szeret. A felhő is azért küldi felénk az esőt, mert nehéz neki a teher. A rügy is azért hoz virágot, mert többé nem tudja magában tartani. Igen, én is magamért szeretlek. Nem érted, magamért. Mert jó szeretni téged. Nekem jó. Mert általad érzem azt, hogy élek. Mert Te vagy a napsugár, aki segít virágbaborulnom. Úgy szeretlek, mint a virág a Napot szereti. Elhittem neked, hogy élni érdemes, de ahhoz fény kell. Mert anélkül nem lehet élni. Nincs bennem semmi áldozat, mint ahogy a rügy se hoz áldozatot. Nem azért kereslek meg a szavaimmal, hogy segítsek rajtad, illetve azért is, úgy, mint amikor két fuldokló egymásba kapaszkodik, akik nem lenyomni, hanem fenntartani akarják egymást. Élned kell, nélküled megfulladok. És tudod arra is gondoltam, másképp nem is lehet, mert ha valaki áldozatot vállal, áldozatot hoz, azt nem lehet sokáig bírni. Az teher, abba az ember belefárad, míg várja a soha be nem érő gyümölcsöt. Közben pedig észre se veszi a Napot. Mert fáradt, mert nincs rá ideje. Mert önzetlen, és önzetlenségében egyszercsak lemerül. Önfeláldozással nem lehet megmenteni a világot, csak úgy, ha az ember magát menti. Ha a maga kedvéért menti. Ültet egy fát, azt mondja a jövőnek. Közben pedig azért, mert úgy érzi, ő marad meg azáltal, ha a jövőnek ülteti a fát. Különben talán semmit se tenne. Szeretlek, de nem teérted, hanem magamért, mert e nélkül a szeretet nélkül meghalna bennem valami, és ezért kellesz Te, mert Te vagy, aki életben tudod tartani. Azért kell élnem, mert ha meghalnék, nem szerethetnélek. Magamért tartalak, és magadért tartasz meg engem. Egyedül mind a ketten lezuhannánk.
