Csak úgy, mint minden ami él

Tudod, arra gondoltam,
hogy mi mennyire különbözünk,
mennyire más az örömünk,
és mennyire más a bánatunk,
egyikünket boldogsággal tölt el
egy kedves gondolat,
másikunk mellett
a tavasz is észrevétlen elmegy,...

van, kit egy rossz szó szegénnyé tesz,
másnak csak a pénz jelenti a gazdagságot,
az jelent mindent ezen a világon,
tőle kapja az örömöt és a bánatot,
pedig amikor megérkeztünk,
ugyan abból az ismeretlenből jöttünk,
mind egyformák lehettünk,
egyforma volt a fájdalmunk,
egyforma az örömünk,
különbözni csak az úton kezdtünk,
az utak tettek mássá bennünket,
van, aki megmaradt a kezdeti,
vagy inkább az ahhoz közeli érzékenységben,
ő majdnem olyan, mint a kisgyerekek,
ha bánat éri, nagyon bánatos,
mint kitől elvették az egész világot,
arcán még ott a kín keserű könnye,
de a világfájdalom pillanat alatt megszűnhet
egy simogatástól, egy kedves szerető szótól
az előbb még borús arcra kiül az édes kis mosoly,
de van, kinek a lelke se gyötrő fájdalommal,
se kitörő örömmel nem reagál,
ő az, akinek az útja a leggöröngyösebb,
legdurvább, legnehezebb,
ő nem találkozott vándorlása során
a reményt adó csodával,
öröme és bánata a tulajdon függvénye,
neki, léleknyomorító útján
a sok viszontagságba belehalt a lelke,
vagy inkább csak betokosodott,
van, de mintha nem is lenne,
érintésre érzéketlen,
számára olyan a váratlan szeretet,
ha mégis találkozik egyszer vele,
mint sötét börtönben
a nem várt,
a szabadságot jelentő fény,
mint orvos kezében az éles szike,
ami előhozza a mélyen lappangót,
akkor az ő lelke is olyan lesz újból,
mint az érzékeny gyerekeké,
lassan megindul benne a keringés,
felszabadulnak végre
az elkábult idegvégződések,
újra tud örülni, és újra tud fájni
csak úgy, mint minden, ami él.