Egy nap az Úr megállt a mennyország legszebb tava mellett. Gyönyörű szép volt az a tó, kék vize kristálytiszta, felszíne szikrázott, mint a gyémánt, igazi ékessége volt a Paradicsomnak. Az angyalok szívesen ültek a partján és gyönyörködtek benne. Az Úrnak azonban tervei voltak vele.
Lenézett földre, és látta az embereket. Látta mindennapi küzdelmeiket, szerette volna megtudni, mit éreznek. Mert látni nem látta rajtuk az öröm és a bánat valódi jeleit, ugyanis az emberek akkor még nem tudtak sírni.
Ujját a tóra szegezte, és így szólt.
- Mennyország tava, válj az emberi érzelem hírnökévé, hadd tudjam, mi is az, amit a földön a halandó emberek lelkét megindítja.
A tó erre milliónyi apró gyémántcseppre vált szét, és a földre kerülve az emberek szemében született meg újra - könnycseppként.
Hosszú idő múltán a Jóisten újra a tóhoz ment, hogy megtöltse a földről visszakerült cseppecskékkel. Miután a tó ismét megtelt, megkérdezte tőle mit látott odalenn.
A cseppecskék ezt felelték: Uram, oly sok minden voltunk mi odalenn. Voltunk elesett kisgyerek fájdalma, gyermekét elvesztett anyáé, viszontlátástól elérzékenyült kedves és barát öröme, elhagyott asszony bánata, viszonzatlan szerelemé, újszülöttet először meglátó szülő boldogsága, becsapott ember keserűsége, gyermekét házasodni látó szülő keserédes meghatottsága. Ott voltunk minden eseménynél, ami fontos az emberek életében. Megszülettünk szemükben, azért, hogy akinek szóltunk, értse az üzenetet: Fontos vagy.
A Jóisten erre gondolt egyet, és a tavat végleg visszaváltoztatta könnycseppekké, visszaküldte őket a földre, hogy örök időkön át hírnökei legyenek az igaz emberi érzelmeknek.
