Nem tudok mindent, s amit tudok, azt sem értem. Meghalt a mesemondó bennem, rövidre szabott időben. Pedig a végtelenbe születtünk, hol galambok szállnak az égben. Amiért könnyezünk, az magunk temetése. Melléd ül egy angyal, de elmenekülsz buta érveléssel, Félsz érinteni szárnyát, mert a múlt csontig égett. Énekelsz, beszélsz, vitatkozol, mondod, csak mondod… A fél krajcárt sem érő bölcsességet. Nem veszed fel a telefont. Ez az istálló kiégett. A paripák messze futottak, ki a szabad térbe. Vakon botorkálsz utánuk, lenézel a mélybe, csak egy lépés hiányzik, az utolsó. Egy kéz hiányzik, pedig száz nyúlna érted. Új kunyhót építeni félsz, fészked eddig védett. Csodákról szólnak álmaid, a semmiről írsz meséket. Azt hitted tudsz mindent, s most mégsem érted. Meghalt a mesemondó benned, rövidre szabott idejében...
