Néha az ember úgy beleremeg az életbe. Most nem arra gondolok, mikor valaki határtalanul boldog és nem is arra, mikor el akarja dobni magától az életet. Hanem arra, mikor valami váratlan történik, ami után nem találod a szavakat.
Csak keresed és keresed a megfelelő kifejezést, de valamiért semmi sem hagyja el a szádat.
Nah ezt érzem most én. Nincs öröm, nincs fájdalom, üresség van.
Tudom tegnap pont én írtam, hogy az embert mennyire fel tudják dobni, azok a dolgok, amik után vágyakozik. De néha ezek az álmok, amelyek hihetetlen erőt tudnak adni az embernek, egyszercsak megbénítanak és minden, ami addig a pillanatig reményt adott, biztatott, semmivé válik. Helyét pedig átveszi a mérhetetlen kétségbeesés és félelem, hogy az amiért vágyakozol talán sose lesz a tiéd.
Ilyenkor olyan jól esik, ha valaki megfogja a kezedet és odavezet az ösvényhez, hogy eszedbejusson, neked arra kell menned. Harcolnod kell érte akkor is, ha kidőlt fák, folyók, szúrós bozótok övezik utad!
