Bénultan fekszem. Próbálok visszaemlékezni. Csak az agyam mozog. Emlékképek ugrálnak szemeim előtt laza összevisszaságban. Mi is történt?
Fáradt voltam. Nem figyeltem eléggé. Csak egy nagy csattanás rémlik, s mintha hirtelen darabokra törtem volna. Aztán semmi. Sötétség. Kék, mélykék árnyak. Sárga körök, villódzó piros foltok. Néha felfénylő fehérség. Majd hosszú csönd feketeségben. Nyilallások. Éles, hasító fájás villámszerű kisülésekkel.
Mozgás, kiabálás. Zötyögés. Rázkódnak darabjaim. Mélyálom. Képek a rég letűnt gyermekkorból. Arcok és hangok fölöttem. Szemek. Lassú ébredezés. Aztán hosszú éber álmodozás. Emlékvibrálás. Betűk és számok, könnyek és sóhajok, fejek, zörejek. Késhangok. Hegedű. Zongorabillentyűk. Szívdobogás. Zöld falak. A természet zöldje.
Igen, valami történt, s most darabjaimra szétesve várom az összeforrást. Már látok is. Csak mozogni nem tudok. Meg kellene vakarnom az orromat. Próbálom fújni. Fújom az időt. Van bőven. Most végre van bőven. Ráérek gondolkodni. Beletörődök az egészbe, lesz, ahogy lesz.
Hosszú csönd. Talán az elmúlás csendje. Mintha fagyhalálba dermedve várnám az olvasztó napsugarat. Zsongó álomképek kavarognak fejem körül. Nincs kezem, hogy elhesegessem őket. A csend hangjai susognak fülembe.
Megszólalnék. Némán kiáltok: Napsugaram, melegíts fel! Könnycseppek iramodnak neki arcomat csiklandozva.
A kelő nap fénye most érte el ablakomat. Sárgás lángocskák táncolnak szememben. Melengető szél sóhaja cirógat, pillangószárnyak remegése érint, s kezembe lassan visszatér a vér, szívembe lassan visszacsorog az élet. Jégbefagyott boldogtalanságaim is talán messzire gurulnak.
Újjászülettem.
