Van, hogy az ember azért akar jobb lenni, hogy elérje álmát. Ragaszkodik, küzd, reménykedik, néha megalázkodik, talán földre rogy a fájdalomtól. Mégsem adja fel, mert előtte a cél.
De előfordul, hogy az ember hiába próbálkozik, hiába győzi le a korlátait, hiába éri el a lehetetlent, az álma beteljesületlen marad. Ilyenkor az ember csalódik, vádolja Istent, az életet, hogy ilyen igazságtalan. Eközben elfelejti mennyi mindent tanult, mennyit változott, milyen kincseket fedezett fel, milyen tapasztalatokat szerzett. Úgy érzi, a megtett út, a lelkesedéssel teli pillanatok, az álmára fordított idő, mind feleslegesek voltak.
Vannak, akik szemében ilyenkor kialszik a tűz, és soha többé nem lobbantja be semmi. Ilyenkor milyen csodás lenne, ha valaki emlékeztetné őket, hogy az út már megadta nekik mindazt, amit az álomtól vártak.
Van, hogy nem azért nem teljesül egy álom, mert nem érdemeljük meg, hanem mert az álom nem érdemel meg minket.
