- Néni kérem, nincs fölösleges újságpapírja?
Nem értem rá, már a nyelvemen volt, hogy nincs...míg le nem néztem a lábukra. Vékony talpú cipőjüket átáztatta a havas eső.
- Gyertek be, kaptok egy csésze forró kakaót!
Több szó nem esett köztünk. Átázott lábbelijük foltot hagyott a kőpadlón. Kakaóval és vajas-lekváros pirítóssal vendégeltem meg őket, hogy kicsit átmelegedjenek, hisz majd megvette őket az Isten hidege. Aztán igyekeztem vissza a konyhába háziasszonyi teendőimhez...
Hirtelen feltűnt a nagy csönd az utcai szobában. Bekukkantottam. A kislány az üres csészét forgatta. A kisfiú bátortalanul kérdezte:
- A néni...gazdag?
- Hogy én gazdag? Ugyan, dehogy! - néztem le kitaposott papucsomra.
A kislány óvatosan a helyére tette a csészét.
- A csészék összeillenek a csészealjjal - állapította meg, s koravén hangjából időtlen, éhséggel nem csillapítható éhség csendült ki.
Azután távoztak, újságkötegeiket szélvédő pajzsként tartva maguk előtt. Meg sem köszönték a szíveslátást, bár nem is hiányoltam. Többet kaptam ennél. Olcsó kék keménycserép csészéket és csészealjakat. De egymáshoz illőket. Megszurkáltam a krumplit, megkevertem a mártást. Burgonya és barnamártás, fedél a fejem felett, férj jól fizető, biztos állással - ezek is mind szépen összeillenek.
Visszatoltam a székeket a tűz mellől a helyükre, rendet raktam a nappaliban. A sáros kis lábnyomok még mindig nedvesen csillogtak a kövön. Nem bántam. Legszívesebben ott hagytam volna őket örök emlékeztetőül, hátha elfelejtem, milyen gazdag is vagyok..."
