Lukács György: Dalolt a hó…

Dalolt a hó Kedvesem
dalolt fényeket,
dalolt egy emléket,
és reményeket…
  A hó nem hallgatott,
a hó szinte dalolt,
szinte hívogatott,
amint hullott alá…
Dalolt, és hívogatott…
Megmutatta fehérségét,
ártatlan, tiszta szépségét…
És dalolt a hó,
amint hullott alá…
Máskor meg szemünkbe fújt,
és égetett, vágott, és szúrt…
aztán elcsendesült,
és nyomán
a világ csupa, csupa ezüst…
…azután olvadt csendesen,
nyomot sem hagyva;
- majd csacsogja hangomat
a patakok hangja…
Tán nem hallottuk szavát,
hiszen nem kiabált,
csak dalolt, dalolt,
csendesen…
és hangja csöndes,
csöndes,
mint a szerelem…