Kertemben puha csönd. Itthon vagyok.
Virágaim apró arcán mosoly, s mintha hegedű sírna a Vén Tölgy szép levelei közt. Pedig csak a lelkem az, széllel játszik, hittel, alázattal bujkál pajkosan. Testem a fakéregnek dől, szívem Isten lábai elé térdel.
Sosem mondtad, Uram, hogy könnyű az élet. Sohasem hitegettél, hogy én erősebb lennék a többinél. De meztelen hagytad a lelkem, csupaszon a szívem, és azt mondtad, járjak így s öltözzem ember-szép ruhákba.
Azt mondtad, öltözzem tisztességbe. Szebb ruha nincs, mint a becsület, köpönyegem legyen az igazság.
Meztelen vagyok, Uram, csupasz, mint egy béka. Gyengeségeim fáklyaként vonzzák a rabló karmokat, éles fogával mar belém az irigy és a gonosz - hát mit vehetnének el tőlem?
Lám, panaszkodom, pedig nincs gazdagabb ember nálam a földön, mert akit Isten szeret, az nem szegény. Panaszkodom, mert gyenge vagyok, csak ember. Sírok, mert a könnyek mintha lemosnák belül a férfit is.
Alszik alattam a gyep, alszanak az ágyások, árnyékos álom a délután öle. Az ágyások hantok is, s a sírhantok bölcsők. Vajon fölém emel dombot az emlékezet?
Barátom egy Kicsivirág, olykor gondolataimmal megsimogatom mosolyát, olykor szirmain felejtem a könnycseppjeimet.
Álmodni kéne, hogy ez az élet is csak álom. Álmodom helyette új életet, új életbe új álmokat…mert milyen új élet az, ahol a régi álom még lakó lehet?
Sosem mondtad, Uram, hogy könnyű az élet.
Virágaim apró arcán mosoly, s mintha hegedű sírna a Vén Tölgy szép levelei közt. Pedig csak a lelkem az, széllel játszik, hittel, alázattal bujkál pajkosan. Testem a fakéregnek dől, szívem Isten lábai elé térdel.
Sosem mondtad, Uram, hogy könnyű az élet. Sohasem hitegettél, hogy én erősebb lennék a többinél. De meztelen hagytad a lelkem, csupaszon a szívem, és azt mondtad, járjak így s öltözzem ember-szép ruhákba.
Azt mondtad, öltözzem tisztességbe. Szebb ruha nincs, mint a becsület, köpönyegem legyen az igazság.
Meztelen vagyok, Uram, csupasz, mint egy béka. Gyengeségeim fáklyaként vonzzák a rabló karmokat, éles fogával mar belém az irigy és a gonosz - hát mit vehetnének el tőlem?
Lám, panaszkodom, pedig nincs gazdagabb ember nálam a földön, mert akit Isten szeret, az nem szegény. Panaszkodom, mert gyenge vagyok, csak ember. Sírok, mert a könnyek mintha lemosnák belül a férfit is.
Alszik alattam a gyep, alszanak az ágyások, árnyékos álom a délután öle. Az ágyások hantok is, s a sírhantok bölcsők. Vajon fölém emel dombot az emlékezet?
Barátom egy Kicsivirág, olykor gondolataimmal megsimogatom mosolyát, olykor szirmain felejtem a könnycseppjeimet.
Álmodni kéne, hogy ez az élet is csak álom. Álmodom helyette új életet, új életbe új álmokat…mert milyen új élet az, ahol a régi álom még lakó lehet?
Sosem mondtad, Uram, hogy könnyű az élet.
