“Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörült az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: “Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe…! ” Mi az, hogy “de ha még egyszer” – gondolkozott Dömdödöm -, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világ életükben gyűlölték egymást. “Ejha!” – mondta Dömdödöm, és odaért a Templom-térre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. “Én szeretem az embereket – ordította a poroszló, és zitty a somfa pálcával – de azt nem tűrhetem…!” – óbégatta a poroszló, és zutty a somfa pálcával. “Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!” – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: “Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem. ” Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: “Én igazán szeretlek. ” Mi az, hogy igazán, háborodott Dömdödöm. Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem. S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: “Dömdödöm”. Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm…”
