Miért követsz, te mocskos bánat, miért lépsz be előttem a szobába, miért fekszel be előttem az ágyba, ahol az öröm vagy a nyugalom várna nélküled, miért érzem nyomodat minden tárgyon, melyet megérintek, minden poháron, melyből inni akarok, minden szájon, amely fölé hajolok? Nem ápollak bánat, nem melengetlek, nem ünneplem árnyaidat. Ordítva tagadlak, kiabálva követelem az önfeledt és könnyű örömet, nem cifrázlak szép, nemes szavakkal, nem hiszem, hogy te vagy az igazság. Csak azt tudom, hogy vagy. Utállak.
