Már nem félek annyira...
A kövek közé hullott mag kicsírázott, szárba szökkent s körülnézett a világban. Gyökerei küszködnek a kemény anyaggal, réseket keresnek a termőtalaj fele. Vizet szívnának fel, mert szomjas a növény. Ennének, hogy vastagodjon a szár, húsosodjanak a levelek, hogy a bimbók kiviruljanak. A világ száraz, üres, kegyetlen. Mint a kövek. Nem enged semmit, elnyom mindet. Mint a kövek.
Mégis élni akarok! A kövek között, ha már ide szórtak. Virágozni akarok! A száraz forróságban, ha már a kövek között ez a módi. Élni... De hogyan?...
Mi lenne, ha valaki arra járna és észrevenne? Mi lenne, ha felismerné, hogy ha még sokáig így maradok, elpusztulok. Mi lenne, ha körülnézne és tanulmányozná a talajt körülöttem? Mi lenne, ha nem azt gondolná, hogy jó sok víz kell neki s akkor minden OK lesz? Mert a víz elfolyik a kövek között s én nem tudok utána menni. Mi lenne, ha megtalálná a jó megoldást: dús termőföldet hozni a kövek közé, feltölteni a réseket, kitölteni a hiányokat, elegyengetni a durva felszínt?
Mi lenne, ha mindez megtörténne?!
ÉLET!
Ami nekem kell! Meg a mellettem kókadozó többieknek...
De a köves pusztákat elkerülik az emberek.
És Isten?...
