Az igazi szeretet - írtam az előző cikkemben -feldúlhatja a világ
rendjét." Hogy van ez?!... Igaz ez?... Hát nem pont fordítva van, hogy
az igazi szeretet rendet teremt a világban? Nos, az a barátom, aki egy
infarktus katarzisában rápillantott a valóságos szeretet sorrendjére,
vagyis arra, hogy kit szeret igazán - ahogy visszatért az „életbe",
igyekezett gyorsan elfelejteni ezt a felismerését. „Nem tudtam volna
folytatni az életemet! - mondta. - Ha a szívemre hallgatok, s a valódi
szeretet intenzitása szerint rendezem a sorsomat, végem. Át kellett
volna alakítanom az egész életemet, fájdalmat okozni azoknak, akik nem
érdemelnék meg, s feldúlni mindent! Elhagyni régi társakat, s
hozzácsapódni azokhoz, akikhez a szeretet örvénye sodor. És nem is
biztos, hogy boldog lennék! Nem biztos, hogy létezni tudnék egy új
rendben, hogy élni is tudnék azokkal, akiket szívem legmélyén a
legjobban szeretek! " Igyekezett gyorsan elfelejteni mindent! Annyira,
hogy évek múlva már nem is emlékezett rá. Mint ahogy egy hirtelen
villámfényben világos lesz a táj, megpillantotta a valóságot - s aztán
újra sötét lett, s amit látott, elfelejtette. Ilyesmiket mesélt: „Néha,
akit legjobban szeretünk, úgy suhan el mellettünk az életben, mintha egy
szembejövő gyorsvonat lehúzott ablakában állna. Te jobbra robogsz, ő
balra, éppen csak integettek egymásnak, dobogó szívvel: »Szervusz!.-.
Szervusz!- ...Vagy még?... Én is vagyok!. .. Isten veled... Mikor
találkozunk?!. ..«" A választ már nem hallod. És élsz tovább egy olyan
világban, ahol nem a szíved rendezi az emberi kapcsolataidat. Ez nem is
baj. Az igazi szeretet olyan, mint az atomenergia. Nem lehet a közelében
élni, és veszélyes, ha felszabadul. A mi életünk szerényebb erőkre van
berendezve. Testmelegre. Megértésre. Jóságra, türelemre, érintésre,
mosolyra. Elfogadásra. Barátságosságra. Megbocsátásra. Szövetségre.
Toleranciára. Ez néha kevés, tudom, hogy kevés -mégis a legtöbb, amivel
élni tudunk még.
