Sírt, sírt. És lassan minden könnyebb lett. Szelídebb, szomorúbb. Mint
amikor a vihar villámai elpihennek, tovanyargal a dörgés, és csak az eső
esik. Esik és esik, csöndesen és szomorúan, és már nem ijesztő és nem
rettenetes, csak bánatosan szelíd, és a szelídsége mögött, valahol messze, már derengeni kezd a vigasztalás.
