Próbáljuk hát megismerni és magunkévá tenni ezt a gyönyörűséges szót, hogy BOLDOGSÁG.
Induljunk el együtt az erdőben.
Mielőtt az első lépést megtennénk, el kell mondanom, hogy mióta csak az eszemet tudom, ez volt
életem egyetlen és mindennél fontosabb alapszava!
Én nem akartam sem bölcs, sem művész, sem hős, sem istenhívó lenni - csakis boldog ember
akartam lenni!
Ez a vágyam röpített néha a magasba, és vezetett a mélybe, olyan tövises bokrok közé, amelyeken
alig tudtam átgázolni.
Mindez azért volt, mert nem ismertem sem az erdőt, sem önmagamat. Valami homályos ösztön s
egy teljesen eltompult szimat vezérelt: ha valami jó szagú volt, azonnal bekaptam, s csak utólag jöttem rá, hogy méreg. És mentem, mentem tovább.
Ez az ösztön olyan erős volt bennem, hogy a legkisebb boldogtalanságot is alig tudtam elviselni.
Irigyeltem embertársaimat, akik nemhogy a boldogság hiányát, de a szenvedést és a
kilátástalanságot is rendkívül jól tűrik: a legforróbb és legsivatagosabb élethelyzeteket is hosszan elviselik.
Úgy éreztem, sokkal „strapabíróbbak”, mint én.
Számomra a tűréshatár jóval alacsonyabb volt, s már pusztán az a tény, hogy nem vagyok eléggé
boldog, azonnal önvizsgálatra és cselekvésre kényszerített.
Ha pokolba zuhantam, még le sem értem a fenekére, máris azt kérdeztem: „Mi a jó nekem ebből?”
Ennyire fontos számomra ez a szó.
