Voltak a költők…
Gyönyörű gondolatokkal, hatalmas érzésekkel, szerelmekkel, boldogsággal, fájdalommal. A költők, akik mindent megírtak.
A költők, akik nem titkolták mindazt, ami szívükben volt, ami bennük ébredt. A régi költők, akiknek verseit, életét tanultuk az iskolában, és akik rajongva imádták szerelmük tárgyát, és ilyen rajongással írtak róluk, nekik. Úgy írtak, olyan tűzzel, hévvel, olyan erővel, olyan lélekkel, hogy néha talán túlzásnak tűnik mindaz, amit leírtak, megénekeltek. Hogy ilyen érzés talán nincs is. De ki kellett mondaniuk, mert a szívük, a lelkük késztette erre őket, mert az érzések igazak voltak, őszinték, valódiak. És a legfontosabb: nem volt bennük semmi rossz szándék, nem voltak tisztességtelenek, „csak” szerettek. És soha nem bántották volna azt, aki az életük volt. Ők „csak” őszintén, tiszta szívből szerettek valakit, akiért mindent megtettek volna, akit boldoggá szerettek volna tenni. Akinek adni akartak. Az Élet szépségeit. Csak ez számított. Amikor évszázadokkal, évtizedekkel később hallottunk, tanultunk róluk, olvastuk írásaikat, úgy tűnhetett, mintha ők valami más világban, egy mesevilágban élő emberek lettek volna, mesehősök, romantikus lelkek, olyan emberek, amilyenek ma már nem léteznek, hiszen ez más kor, más világ. Nincs libatollal írt szerelmeslevél, nincs lanttal kísért szerenád. De az érzések, az igaz érzések ma is léteznek, élnek. És ha az érzések léteznek, akkor léteznek azok is, akik megélik, kimondják, megvallják, továbbadják őket. Igen, ma is élnek ilyen érző, és nyíltszívű emberek. Csak talán ritkábbak. De ma is vannak költők.
És ez így jó.
