A szerelem társasság.
Már nem tudok egyedül járni az ösvényeken,
Mert már képtelenség, hogy egymagamban kószáljak.
Egy látható gondolat űz, hogy gyorsabban menjek,
És kevesebbet lássak, de azért élvezzem, hogy semmi
nem kerüli el a szemem.
Kedvesemnek még a hiánya is, mint valami lény, kísér engem.
Már annyira megbabonázott, hogy
nem is tudom, hányféleképpen kívánjam őt.
Ha nincs mellettem, magam elé képzelem
és erős leszek, mint a faóriások.
De amint meglátom, elfog a reszketés, mert nem tudom,
mivé lesz mindaz, amit hiányakor érzek.
Egész lényemet oly erő uralja, mely rendre elhagy engem.
S az egész valóság úgy jelenik meg előttem, mint egy napraforgó,
s közepéből kedvesem arca kiragyog.
