A nagy boldogság nem mindig foglalható szavakba.
A beszéd néha elszürkíti az élményt.
Mindannyian éltünk már át ilyen pillanatokat.
Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor tekintetünk a másik lelkébe mélyed, amikor egyetlen gesztusából megértjük a másikat, amikor egy mosoly vagy egy kinyújtott kéz elmélyíti a közös élményt.
Egy csöndes, boldog erdei séta, az együtt látott naplemente, az ébredés egy csodálatos éjszaka után vagy mások társaságában, a lélek szótlan, de annál beszédesebb, az adott pillanatban csakis kettőnk számára érzékelhető megnyilvánulása.
Amikor a hallgatást betölti az összetartozás érzése, akkor valami nagyszerű dolog megy végbe két ember között.
A lélek tudja, hogy minden rezdülése olyan, mint a másiké, hogy egyformán éreznek, és egyformán látnak.
Érzi, hogy elismerték és megértették.
