Müller Péter

Színdarabom hőse, Seress Rezső kiált föl így, a Szomorú vasárnapban. A túlvilágon, a halála után, amikor visszatekint az életére. Utólag látja, hogy elment a boldogsága mellett. Utólag, amikor már késő.
Egy kicsit magamnak szól ez a kiáltás. És mindannyiunknak. Hogy fölöslegesen félünk, szorongunk, vagyunk rosszkedvűek, depressziósak. Ismerek embert, aki egész életében félt - és nem jött be az, amitől félt! Hiába félt. Nem leélte - hanem lefélte az életét. Fölöslegesen.

Hagyjuk, hogy a hétköznapi aggodalmak eluralják a lelkünket, s nem vesszük észre, hogy még a legnagyobb bajban is felvillan gyakran a fény. Elfelejtünk szeretni, elfelejtünk jónak lenni. Elfelejtünk örülni magának az életnek. Utólag jövünk rá, amikor már késő, hogy nem arra figyeltünk, amire kellett volna, és hogy észre sem vettük azokat a szép perceinket, vagy óráinkat, vagy napjainkat - csak amikor már késő. Utólag jövünk rá, hogy szeretnünk kellett volna egymást. Elfelejtjük örömnek tartani, hogy élünk s ver a szívünk - csak amikor már kezd szorítani a mellkasunk, és zsibbad a bal kezünk -, utólag döbbenünk rá, milyen áldás volt, hogy jó volt a szívünk.

Magamnak is írtam ezt a mondatot: "Ne légy marha! Vedd észre, hogy mennyi öröm van benned és körülötted!"