Kavics és a virág

Egyszer régen valahol egy távoli réten éldegélt egy undok kavics és egy jóságos virág. A kavics a közeli tóról álmodott, meg akarta fürdetni magát benne. A kis virág legnagyobb örömét a kirándulók csodáló tekintete és mosolya jelentette. Egy meleg nyári napon egy férfi tévedt a rétre. Meglátta a virágot és olyan szépnek találta, hogy azonnal leszakította, kioltva ezzel az életét. A virágocska könnyezett, utolsó pillanataiban már bánta, amiért nem hallgatott a kavicsra és nem növesztett tüskéket. Az undok kavics látta a virágocska fájdalmát. Magában kuncogott. Nem értette, hogy lehetett ilyen naív az aprócska növény. A férfi továbblépett, hirtelen azonban megbotlott a parányi kavicsban. Mérgében felkapta és jó messzire hajította, egészen a közelben lévő tóig. A haláltusáját vívó virágocska még látta, ahogy csobban a víz felszíne. Elmosolyodott. Örült, hogy barátja álma teljesült, majd örökre elaludt.

Segítesz?!

Ha egyszer leejtem és millió apró darabra törik, ami nagyon kedves nekem, segítesz majd megragasztani?

Levél

Voltál már úgy, hogy megírtad a levelet, de nem küldted el? Elolvastad százszor-ezerszer. Minden a helyén van, minden passzol. Nincs benne indulat, sem vád, felesleges ömlengés, megalázkodás. Csak olyan természetes, mint Te vagy. Lényegtelen dolgokról írtál, arról, hogy mi történt veled tegnap, hogy bevásárláskor találkoztál egy kedves nénivel, hogy elejtetted a vázát és darabokra tört, hogy vettél egy szelet csokit csak magadnak, de aztán megosztottad a testvéreddel. Mindennapos dolgok, átlagos események. De te mégis leírtad, mert meg akarod osztani Vele ezt is. Azt akarod, hogy tudja létezel, mert az életed részének tartod.
Felöltözöl. Elindulsz a postára. Ahogy közeledsz egyre félsz, gyűrögeted a levelet. Végül elmész a posta előtt, a levél a kezedben marad és te hazafelé veszed az irányt.
A levél a fiókodba kerül. Ott porosodik, néha előveszed, elolvasod, és bánod, hogy sose kapja meg, akinek szól.
Közben talán valahol valaki minden reggel a postást várja, reménykedve, hogy egyszer majd jön egy levél, és ezt olvashatja "képzeld péntek reggel a boltban egy idős asszony...."

Szabadulnék...

Mérges voltam. Megüthettem volna, mégsem tettem. Pedig talán akkor megszabadulok ettől a tehertől. Ha kiadtam volna a dühöm, akkor lehet súlyos teherként nem nehezedne még mindig rám. De nem tettem.
Összetéptem leveleit, fényképeit. Falhoz vágtam, amit tőle kaptam. Azt hittem könnyebb lesz. Szerettem volna hinni benne, hogy így lezárok mindent. A múltat.
De nem voltam elég erős. Félek sose leszek.
Asztalomon ma is ott fekszenek a képek, levelek, polcomon az ajándékai. Mind-mind gondosan megragasztva.

Mikor nem keresel, nem hívsz, mindig arra gondolok, hogy nem tudsz. De sose fordul meg a fejemben, hogy esetleg nem akarsz.

" ..Valahogy össze omlott minden és már nem tudom, hogy miért...."

Mondd,helyrehozhatom?

Mondd, lefesthetem a megkarcolt ajtót?
Mondd, megragaszthatom az eltépett papírt?
Mondd, megvarrhatom a kiszakadt kabátot?
Mondd, megjavíthatom, ami elromlott?
És mondd, semmissé tehetem a bántó szavakat?
Mondd, el tudom feledtetni veled elhibázott tetteimet?
Mondd, elérhetem, hogy csak a jóra emlékezz?
Mondd, megbocsájtasz nekem?
Mondd, egyszer majd folytathatjuk hibák, viták, fájdalmak nélkül?
Mondd, egyszer még ugye lehetünk barátok?