Egész éjjel alig aludtam, forgolódtam, és rá gondoltam. Mennyi ideje is már, hogy nem láttam? Talán már hat év is eltelt...de emléke nem halványult. Sőt, az utóbbi hónapokban egyre többször azon kapom magam, hogy ő jár az eszemben. Lehunyom a szemem, és felidézem kedves arcát, mosolygó szemét, ami olyan mint a tenger kékje. Illatát még mindig az orromban érzem. Pedig már felejtenem kellene, de nem megy..akkora űrt hagyott maga után, hogy azt senki sem tudja pótolni. Hisz oly ritkán adatik meg az ember életében, hogy már az első találkozáskor érezze Ő az.Egy hullámhosszon vagy vele..a szeméből olvasol, az érintésébe bele borzongsz, ölelése elgyengít. Szíved ezerrel ver, lábad remeg, és tested jól eső érzés járja át, ha megcsókol. Szeretnéd ha ölelő két karja soha nem engedne el. Úszol a boldogságba, a szürke hétköznapokat bearanyozza a szerelem..Hálát adsz a sorsnak minden pillanatért amit vele töltesz. Aztán az álom szerte foszlik..és nem tudod, hogy miért. Évek óta arra vársz, a magyarázatra...de az nem érkezik meg..Magadat okolod. Mit vétettem, amiért ilyen csapást mért rám a sors? Az első hónapok kegyetlenek, sírsz, zokogsz, haragban vagy a világgal..majd némán beletörődsz..és az addigi vidám éned, eltűnik. Próbálsz ismerkedni..de nehezen megy..sírni már nem tudsz, elapadtak a könnyeid..szíved megkeményedett..és még mindig vársz egy telefonra...
