...mert hátat fordítasz önmagadnak...

Tudod ilyenkor az egyik énem,
az, amelyik szintén én vagyok,
(ne kérdezd, hogy lehet,
magam se tudom)
meghal bennem,
vagy csak kicsit magamra hagy,
lássam, mennyit érek nélküle.

Az, az énem,
amelyik rám szól, ha nem élem,
hanem játszom az életem.
Amelyik figyelmeztet,
ha önmagam is becsapva
szerepet játszom,
mondjuk, ha nem adok,
hanem adományozok.
Ilyenkor csak a sírós énem él,
az önző, az önmagát sajnáló,
a mártír, a magát sirató.
Amelyik Téged „átkoz”,
hogy magára hagyod,
hogy tudnod kellene,
szenved, ordít kínjában.
Hogy olyan árva nélküled,
szinte már belehal,
és Te nem vígasztalod,
hogy szívtelen, gonosz,
és igazságtalan vagy,
csak játszol vele,
hogy embert így
még nem hagytak magára,
mint ahogy Te
magára hagytad.
Hogy süket vagy,
nem hallod az ordítását,
kegyetlen vagy,
nem hat rád a fájdalma,
hogy nem szakad meg a szíved.
Pedig tudnod kellene!
Ilyenkor nincs, aki azt mondaná,
a gyenge, a sírós, az árva
az elégedetlen az
önmagát sirató magamnak,
hogy halkabban, lassan a testtel,
várnak rád,
tudod, hogy várnak rád,
és Te mindenféle buta gondolattal
tömíted el
a szeretet szavának a csatornáját.
Magadat siratod,
mikor tudod,
vár, aki talán nálad is gyengébb,
aki talán nálad is nehezebben viseli
a magányt,
aki önmagában nem talál vigasztalóra.
Te légy boldog,
nem vagy egyedül,
van, akit szerethetsz,
vigyázz rá,
ne akard, hogy a szíve szakadjon.
Én is itt vagyok veled,
Aki szintén te vagy,
aki látja, hogy az élet szép
akit nem mindig veszel észre,
mert hátat fordítasz önmagadnak.