Meg lehet-e szokni az örömöt, a boldogságot, a mosolyt, a barátságot, a szerelmet, a szeretet? És mikor válik megszokássá egy mozdulat, egy mondat, egy kapcsolat? Miért biztosabb a régi, a már bevált, mint az új? Miért félünk a bizonytalantól, miért nem merünk kockáztatni?
És vajon megszokhatjuk-e a fájdalmat? Lefekhetünk-e egyszer úgy este, hogy már nem érezzük sebzett lelkünk? Bele lehet-e törődni valaki hiányába vagy szívünk egy része mindig utána vágyódik majd?
Elmúlhat-e az elmúlhatatlan? Mert a szeretet nem múlhat el. Még a legnagyobb viharban is emlékszik a napra. Igen, ez élteti, ez a remény, mert még ha villámcsap belé és porig égeti, ő akkor is hisz benne, hogy a nap újra felragyog.
És a remény tényleg ott van mindenhol... egy mosolyban, egy mozdulatban, egy szóban. Talán csak azért, mert látni akarjuk. Mert hinni akarunk, mert többet akarunk, mert emberek vagyunk.
És vajon megszokhatjuk-e a fájdalmat? Lefekhetünk-e egyszer úgy este, hogy már nem érezzük sebzett lelkünk? Bele lehet-e törődni valaki hiányába vagy szívünk egy része mindig utána vágyódik majd?
Elmúlhat-e az elmúlhatatlan? Mert a szeretet nem múlhat el. Még a legnagyobb viharban is emlékszik a napra. Igen, ez élteti, ez a remény, mert még ha villámcsap belé és porig égeti, ő akkor is hisz benne, hogy a nap újra felragyog.
És a remény tényleg ott van mindenhol... egy mosolyban, egy mozdulatban, egy szóban. Talán csak azért, mert látni akarjuk. Mert hinni akarunk, mert többet akarunk, mert emberek vagyunk.
