Tudod, talán csak azért akarok elmenni, hogy visszajöhessek. Hogy fájjon mikor távolodom, hogy hiányozzak, mikor nem láthatsz és, hogy majd örülj, ha visszatérek. Igen, talán csak érezni akarom, hogy boldog vagy, hogy viszontláthatsz.
Mindegy, melyikünk teszi meg az első lépést, hisz sokkal fontosabb, hogy általa közelebb kerülünk egymáshoz.
Bénultan fekszem. Próbálok visszaemlékezni. Csak az agyam mozog. Emlékképek ugrálnak szemeim előtt laza összevisszaságban. Mi is történt?
Fáradt voltam. Nem figyeltem eléggé. Csak egy nagy csattanás rémlik, s mintha hirtelen darabokra törtem volna. Aztán semmi. Sötétség. Kék, mélykék árnyak. Sárga körök, villódzó piros foltok. Néha felfénylő fehérség. Majd hosszú csönd feketeségben. Nyilallások. Éles, hasító fájás villámszerű kisülésekkel.
Mozgás, kiabálás. Zötyögés. Rázkódnak darabjaim. Mélyálom. Képek a rég letűnt gyermekkorból. Arcok és hangok fölöttem. Szemek. Lassú ébredezés. Aztán hosszú éber álmodozás. Emlékvibrálás. Betűk és számok, könnyek és sóhajok, fejek, zörejek. Késhangok. Hegedű. Zongorabillentyűk. Szívdobogás. Zöld falak. A természet zöldje.
Igen, valami történt, s most darabjaimra szétesve várom az összeforrást. Már látok is. Csak mozogni nem tudok. Meg kellene vakarnom az orromat. Próbálom fújni. Fújom az időt. Van bőven. Most végre van bőven. Ráérek gondolkodni. Beletörődök az egészbe, lesz, ahogy lesz.
Hosszú csönd. Talán az elmúlás csendje. Mintha fagyhalálba dermedve várnám az olvasztó napsugarat. Zsongó álomképek kavarognak fejem körül. Nincs kezem, hogy elhesegessem őket. A csend hangjai susognak fülembe.
Megszólalnék. Némán kiáltok: Napsugaram, melegíts fel! Könnycseppek iramodnak neki arcomat csiklandozva.
A kelő nap fénye most érte el ablakomat. Sárgás lángocskák táncolnak szememben. Melengető szél sóhaja cirógat, pillangószárnyak remegése érint, s kezembe lassan visszatér a vér, szívembe lassan visszacsorog az élet. Jégbefagyott boldogtalanságaim is talán messzire gurulnak.
Újjászülettem.
Te és én nem vagyunk egyformák. Más világban élünk, mégis te tanítottad meg nekem, mi az igaz szerelem. Te mutattad meg, mit jelent törődni valakivel, és ettől én jobb ember lettem. Szeretném, ha ezt tudnád. Nincs bennem keserűség a történtek miatt. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ami köztünk volt, igazi volt, és örülök, hogy legalább egy kis időre együtt lehettünk. (...) Talán egy pillanatra te is ezt érzed majd, visszamosolyogsz, és gyönyörűséggel őrzöd meg közös emlékeinket.
A mulandóság országában rövid a "veled" és hosszú a "nélküled". Itt, látod, minden ideig-óráig tart. A barátság: egy kézfogás, szemek ismerős összevillanása. Találkozás - és máris búcsúzás. Az "együtt" itt egy suhanó repülés a szakadék fölött. Minden mulandó. Minden valóságnak hitt tudatállapot csak álom és eloszlik, kivéve egyet: ez a szeretet.
Gyakran túl gyorsan élünk, nem látjuk a száguldásban
az utat szegélyező tájat és nem vesszük észre a
kezüket felénk nyújtó embereket.
az utat szegélyező tájat és nem vesszük észre a
kezüket felénk nyújtó embereket.
"Én várok. Rád. Sokat. Mindennap. De ez nem elég. Ha nem jössz, elhagylak. Sírva. De megteszem. Hiányozni fogsz. De megteszem. És másra fogok várni. Akire talán várnom sem kell majd. Lehet, hogy jobb lesz. Lehet..."
Felejteni. Micsoda szó. Iszonyú, vigasztaló és kísérteties! Hát lehet élni felejtés nélkül? Csakhogy ki tud eleget felejteni? Az emlékezés salakja összezúzza a szívet.
A fény harcosa tudja, hogy egy angyal és egy ördög vitatkozik a keze fölött, amely a kardot tartja. Az ördög azt mondja: - Elgyengülsz. Nem ismered fel a megfelelő pillanatot. Félsz. Az angyal azt mondja: - Elgyengülsz. Nem ismered fel a kellő pillanatot. Félsz. A harcos meglepődik. Mindketten ugyanazt mondták. Aztán az ördög folytatja: - Hadd segítsek neked. Az angyal pedig azt mondja: - Segítek neked. A fény harcosa ekkor megérti a különbséget. A szavak ugyanazok, de a szövetségesek különböznek. És elfogadja az angyal kezét.
Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait -
halott köveken, élő arcokon -
elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait -
halott köveken, élő arcokon -
elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.
Minden bajod, gondod, problémád okozója, hogy elveszítetted a benned élő gyermeket, a képességedet az önfeledt kacagásra, az újdonság befogadására, az önfeledt örömre, boldogságra. Gyermekként még tudtad, hogy az élet csak játék, nem több és nem kevesebb. Tudtad, hogy mindig minden változik, s ezt hatalmas izgalommal élted meg. Az egyik pillanatban még sírtál, a másikban nevettél. Ha az egyik ember megbántott, kerestél valakit, akihez odabújhatsz. Ha valami nem sikerült, nekiveselkedtél újra. Próbálkoztál mindig új, más utakon, s ha célba értél átadtad magad az elégedettségnek, a nyugalomnak. Mindig mindenre úgy néztél, mintha legelőször látnád, ezért tartogatott annyi meglepetést a világ. S most felnőttként mikor csodálkoztál rá egy gyönyörű virágra, mikor öleltél át egy fát, mikor nézted meg úgy a társad, a barátod, az embereket, hogy nem csak rájuk pillantottál, de láttad is őket?...
Vannak pillanatok az életünkben, amikor kereszteződésben találjuk magunkat. Félelmetes, zavaros, térkép nélkül. A döntések, melyeket ekkor hozunk, meghatározzák az elkövetkezendő napjainkat. Persze, ha szembefordulunk az ismeretlennel, akkor a legtöbbünk inkább megfordul és megfutamodik.
A világ teljesen üres, ha nincs benne szerelem, ha nincs, aki a nevedet kiáltsa, ha nincs, aki hazahívjon.
Szemöldökömet összehúzva farkasszemet néztem saját tükörképemmel, keresve, mi különöset láthatok a szememben. Ugyanolyan volt, mint máskor, a szokottnál kicsit szomorúbb, de...
Megtorpantam. Már tudtam, mit akart megláttatni velem Truska. A tekintetem nem egyszerűen szomorú volt - a legteljesebben hiányzott belőle az élet és a reménység. (...) Már tudtam, mire gondolt Truska, amikor arról beszélt, hogy az élő is lehet halott.
- Larten nem akar ezt - súgta a fülembe, miközben meredten bámultam azt az üres szemet a tükörben. - Ő szeret az életet. Azt akar, hogy te is szeressed. Mit mondana, ha látná ez az élőhalott tekintet, ami csak rosszabb lesz, ha nem hagysz abba? (...) Az üres nem jó - folytatta Truska. - Meg kell tölteni a szemedet. Ha nem örömmel, akkor bánattal és fájdalommal. Még a gyűlölet is jobb, mint az üres.
Megtorpantam. Már tudtam, mit akart megláttatni velem Truska. A tekintetem nem egyszerűen szomorú volt - a legteljesebben hiányzott belőle az élet és a reménység. (...) Már tudtam, mire gondolt Truska, amikor arról beszélt, hogy az élő is lehet halott.
- Larten nem akar ezt - súgta a fülembe, miközben meredten bámultam azt az üres szemet a tükörben. - Ő szeret az életet. Azt akar, hogy te is szeressed. Mit mondana, ha látná ez az élőhalott tekintet, ami csak rosszabb lesz, ha nem hagysz abba? (...) Az üres nem jó - folytatta Truska. - Meg kell tölteni a szemedet. Ha nem örömmel, akkor bánattal és fájdalommal. Még a gyűlölet is jobb, mint az üres.
Mindannyian saját sorsunk kovácsai vagyunk. Gondolataink körülményeket vonzanak és teremtenek. Ahogyan mi változunk, úgy változnak a körülményeink is… Amíg nem tanuljuk meg a leckéket az eladósodásról, a munkáról, a partnereinkről, addig vagy
a) ugyanannál a leckénél ragadunk le, vagy
b) ugyanazokat a leckéket kapjuk különböző csomagolásokban.
Ilyen az élet! Kis kavicsokkal dobál meg minket – figyelmeztetésképpen. Ha ezeket a kis kavicsokat nem vesszük észre, akkor egy téglával dob meg. Ha a téglát sem vesszük észre, akkor szétzúz egy kősziklával. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor láthatjuk, hogy hol nem vettük észre a figyelmeztető jeleket. És akkor még van képünk azt mondani: “Miért pont én…?”
Én én vagyok.
Nincs a világon még egy ugyanilyen ember. Egyes részleteket tekintve sokan hasonlítanak hozzám, de egészében véve senki. Ennélfogva bármit teszek, azt magamnak tulajdoníthatom, hiszen én magam választottam.
Én rendelkezem mindenemmel –
a testemmel és annak minden mozdulatával;
az elmémmel, valamennyi gondolatommal és ötletemmel;
a szememmel és a képekkel, melyeket észrevesz;
az érzéseimmel, legyen bár az harag, öröm, csüggedés, szeretet, csalódottság, vagy izgalom;
a számmal és minden szóval, ami elhagyja, akár udvarias, akár durva, kedves, helyénvaló vagy sem;
a hangommal, legyen az hangos vagy kellemes;
minden cselekedetemmel, függetlenül attól, hogy saját magamra vagy másokra irányul.
Magam birtoklom a képzeletemet, az álmaimat, reményeimet és félelmeimet. Az enyémek győzelmeim és sikereim, kudarcaim és balfogásaim.
Mivel a magam ura vagyok, tökéletesen megismerhetem magamat. Ezáltal minden részemhez bensőséges szeretet és barátság fűzhet. Minden porcikámat érdekeimnek megfelelően használhatom. Tudom, hogy akadnak bennem érthetetlen vagy számomra még ismeretlen vonások, de amíg barátsággal és szeretettel viszonyulok magamhoz, addig bátran és bizakodva kereshetem a rejtélyek megoldását és önmagam jobb megértésének lehetőségeit.
Akármilyennek tűnök, bármit mondok vagy teszek, gondolok vagy érzek egy adott pillanatban, az mind-mind én vagyok. Bármely időpontban hitelesen képviselem saját magamat. Ha később visszagondolok arra, milyennek mutatkoztam, szavaimra, cselekedeteimre, eszméimre és indulataimra, talán ez vagy az tőlem idegennek tetszik majd. Akkor elvethetem azt, ami nem hozzám való, megtarthatom azt, amit lényemhez megfelelőnek bizonyult, és kitalálhatok valami újat ahelyett, amitől elfordultam.
Érzékeim és képességeim segítségével megállhatom a helyemet, közel kerülhetek másokhoz, eredményeket érhetek el, értelmet és rendszert vihetek az engem körülvevő személyek és dolgok tömegébe.
Bírok magammal, tehát irányíthatom magamat.
Én én vagyok, és így vagyok jó.
Volt egyszer egy ember, aki mindig arra panaszkodott, hogy Isten sohasem szól hozzá: “Miért nem küld nekem üzeneteket, úgy, mint más embereknek?” – kérdezte barátjától.
“De hiszen szól hozzád! – biztosította őt barátja. – Az elkövetett hibáidon keresztül szól hozzád.”
“De hiszen szól hozzád! – biztosította őt barátja. – Az elkövetett hibáidon keresztül szól hozzád.”
"Félnek kockáztatni, félnek veszíteni, de félnek nyerni is, mert félnek az irigységtől, félnek szeretni, mert félnek az elutasítástól (...) Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma."
Egyetlen dolgod, hogy ne add át magad negatív érzéseidnek. Kívülről csak az jön, ami belül már megszületett.
- Feleljen! - mondta mély, dudorászó hangon Szindbád. - Szeret?
- Nem tudom - szólalt meg a leány. - Még sohasem szerettem senkit. Csak annyit tudok, hogy mióta nálunk volt, azóta sokszor, ha nem aludtam éjszaka, a fejemet a kezembe fogtam, és úgy ültem az ágyban. És csak akkor aludtam el, amikor a névjegyét a párnám alá tettem. A párnára az arcomat nyomtam, és jólesett csendesen, hosszasan sírdogálni. A könnyek végigfolytak az arcomon, és lassan álomba ringattak.
- Nem tudom - szólalt meg a leány. - Még sohasem szerettem senkit. Csak annyit tudok, hogy mióta nálunk volt, azóta sokszor, ha nem aludtam éjszaka, a fejemet a kezembe fogtam, és úgy ültem az ágyban. És csak akkor aludtam el, amikor a névjegyét a párnám alá tettem. A párnára az arcomat nyomtam, és jólesett csendesen, hosszasan sírdogálni. A könnyek végigfolytak az arcomon, és lassan álomba ringattak.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Ûzz el magadtól, vagy én ûzlek el.
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Ûzz el magadtól, vagy én ûzlek el.
"- Mi lesz vele? - kérdezte aggódva Berlac. - Meghal?
- Sajnos reménytelen az állapota... Életben marad a szerencsétlen."
- Sajnos reménytelen az állapota... Életben marad a szerencsétlen."
Szeretni annyi mint szenvedni. Ha nem akarunk szenvedni, nem szabad szeretni. De akkor attól szenvedünk, hogy nem szeretünk. Tehát: szeretni annyi mint szenvedni, nem szeretni annyi mint szenvedni, szenvedni annyi mint szenvedni. Boldognak lenni annyi mint szeretni, tehát boldognak lenni annyi mint szenvedni, de a szenvedés boldogtalanná tesz, vagyis a boldogtalansághoz szeretni kell, vagy szeretni kell szenvedni, vagy szenvedni a túl sok boldogságtól.
Én
már csak ilyen vagyok. Hiszek az emberekben. Nem vagyok cinikus és nem
célozgatok aljas módon. Inkább hiszem, hogy jó az ember. Maximum újra
meg újra csalódok bennük.
már csak ilyen vagyok. Hiszek az emberekben. Nem vagyok cinikus és nem
célozgatok aljas módon. Inkább hiszem, hogy jó az ember. Maximum újra
meg újra csalódok bennük.
Az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.
Végül már csapongott az események között, de indulatok nélkül: mivel másra nem tudott gondolni, megtanult hidegen gondolkodni, hogy az elkerülhetetlen emlékek többé ne sértsék az érzékenységét.
"Az ember sosem szűnik meg álmodni. Az álom a lélek tápláléka, ahogy az élelem a test tápláléka. Létezésünk során számtalanszor előfordul, hogy álmaink viharosak, és vágyaink beteljesületlenek, de szükségünk van rá, hogy tovább álmodjunk, különben meghal a lelkünk..."
"Kimondott szavak és futó gondolatok,
Útvesztők százai, emberi lenyomatok
Mennyi mindenre tanít a lét!
Csak megtanulni ezt olyan nehéz."
Útvesztők százai, emberi lenyomatok
Mennyi mindenre tanít a lét!
Csak megtanulni ezt olyan nehéz."
"Az élet nem azt kívánja tőlünk, hogy következetesek, kegyetlenek, türelmesek, segítőkészek, haragosak, ésszerűek, hidegfejűek, meggondolatlanok, szeretetteljesek, hirtelenek, nyíltak, idegesek, óvatosak, merevek, megértőek, könnyelműek, gazdagok, lerobbantak, gyengédek, betegek, határozottak, nevetségesek, buták, egészségesek, mohók, szépek, lusták, felelősségteljesek, bolondok, adakozók, fenyegetettek, bensőségesek, élvhajhászok, elfoglaltak, ügyeskedők, belátók, szeszélyesek, bölcsek, önzők, kedvesek vagy áldozatosak legyünk. Azt azonban megkívánja tőlünk az élet, hogy vállaljuk a döntéseink következményeit."
"Ha úgy is volt igazán, ahogyan mondták, az ember nem tudhatja mégse. Azt, hogy mi volt igazán, s hogyan volt. Az ember legföljebb láthatja, hogy ez meg ez történt. Így és így. De hogy mi az, ami történt, s mért történt, hogyan? Azt csak az tudhatja, akivel történt. Sokszor még az sem. Sokszor. A világ tele van ilyen dolgokkal, amiket nem érthetünk, nem tudhatunk. Ezért nem szabad soha azt mondani valakiről, hogy ez ilyen vagy olyan ember, mert ezt és ezt csinálta. Nem, ... , ezt nem szabad mondani soha. Mert nem lehet tudni, mi mozgatja az embereket. Mi az, ami ide vagy amoda löki. Az egyikből prepegyit lesz. A másik talán éppen kurátor, akivel kezel a pap is. És lehet, hogy éppen az volt több, akiből prepegyit lett. Lehet. Valami történik, és az egész elfordul erre vagy arra. Az egész élet. Az ember sohasem tudhatja, mert amit az ember lát, az semmi. A nagy dolgok, azok úgy történnek, hogy nem láthatja senki más, csak az, akinek szól."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
