Kosztolányi Dezső

... a boldogság csak ilyen. Mindig valami rendkivüli szenvedés tövében
terem meg és éppoly rendkivüli, mint az a szenvedés, amely hirtelen
elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték.
Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.

Kosztolányi Dezső

Örömtelenség, hó és csönd köröttem,
határtalan.
Olyan vagyok, mint téli fa az erdőn,
madártalan.

Kosztolányi Dezső: Szerelem

Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én Istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
A lelke párna, puha selyemkendő.

És míg a többiek bután nevetnek,
virágokat hoz majd a kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre hűs borogatást rak.
És kacagása hegedű-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó
Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.