Fodor Ákos:Tisztuló látás

Nem azt szeretem,
aki tetszik. – Az tetszik,
akit szeretek.

Wass Albert:Mit csináljak?

Mit csináljak a
könnyeimmel,
ha mind egyre csak előtörnek,
mit csináljak a fellegekkel,
ha mindig jönnek, mindig jönnek,
mit csináljak szegény szívemmel,
ha minden fájdalomra vérzik,
mit csináljak a vad szelekkel,
mikor a tavaszomat
kérdik,

s mit csináljak az emlékeddel, kedves,
ha feledésbe sohasem enyészik?

Vannak pillanatok az életben; amiket soha nem lehet elfelejteni. Vannak pillanatok, amelyek mint parányi tűk megakadnak az ember húsában és idegszálaiban. Amik oly élesen és mélyen vágódnak be az emlékezetbe, hogy az idő sohasem tudja kimosni belőlünk. Halk pillanatok ezek, csak a halk pillanatok fúródnak ilyen mélyre. Az élet hangos, nagy pillanatait gyakran előszedi az ember, minden alkalommal kiszínezi, átfesti, az érdekes, nagy pillanatok lassanként megkopnak, elhalnak a borosasztalok felett a szivarfüstben. Csak azok a pillanatok az örökkévalók, amiket nem lehet elmondani. Ezek a kis meztelen pillanatok szemérmesen elbújnak a szívben, így élik magányos életüket.

Erich Maria Remarque

Felejteni. Micsoda szó. Iszonyú, vigasztaló és kísérteties! Hát lehet élni felejtés nélkül? Csakhogy ki tud eleget felejteni? Az emlékezés salakja összezúzza a szívet. Igazán csak az lehet szabad, akinek semmije sem maradt már abból, amiért élt.

Segíts nekem

legyél a vállam

ha terheim már nem bírom

segíts nekem

legyél a lábam

ha látod már-már elbukom

segíts nekem

legyél a szárnyam

ha orba ránt a fájdalom

segíts nekem

legyél a társam

ha élni sincsen már okom.

angyalok

Az angyalokkal lehet a baj, mert gyengék, nincs erejük elfutni, s mert hiszékenyek. Engedik letörni nyiladozó szárnyukat. Sok angyalka jön erre a világra világmegváltó tervekkel, de mert esendőek, talán, mert nagyon szeretnek, hisznek,
rózsaszín ködben látják a világot, elhiszik a feléjük kínált rendet, elhiszik, hogy ez az igazi, eszükbe se jut, hamis az értékrend, választani nem lehet, legfeljebb a rossz, és a kevésbé rossz között. Megmondják neki a célt, s az utat,
rossz célt, és rossz utat, amiről az ember, a megtévesztett azt hiszi, az angyalt boldoggá teheti. Szegény hiszékeny angyal, elindul a lefelé vezető úton.
Útközben elveszíti a hamvasságát, sok fontosnak hitt dolog közt
elveszíti éltető erejét, az egyetlen fontosat, a szeretetet. Először még harcol,
tiltakozik, szorítja magához, de egyre gyengül, gyengül benne a ragaszkodás a szeretethez, azután belenyugszik, erejét teljesen elveszítve végelgyengülésben meghal az angyal. Meghal, és lesz belőle valaki, aki a rossz célt szentesíti,
aki már csak hazudja a szeretetet, azután hazudni is elfelejti.
Még az is előfordulhat, hogy a szeretet folyója betorkollik
a gyűlölet folyójába, onnan aztán nincs menekvés, nincs visszaút.
Hogy újra éljen, hogy újra szeressen, ahhoz csoda kell.
Ahhoz előbb meg kell halni. Az embernek kell meghalni, hogy újjá születhessen az angyal, kínzó fájdalommal egy anyának a méhéből, vagy kínzó fájdalommal,
a szeretetettel való találkozásból.

Romy Schneider

"Ha bármikor bánatos leszel az életedben, menj ki egy közeli erdőbe, sétálj, nézz körül. Az ott rejlő állatok és a hegyek megnyugtató nagyságai, a bánatot oly messze viszik, hogy mire észrevennénk már fel is töltődtünk egy aprócska örömmel."

˝Az élet néha nagyon igazságtalan és elveszi tőlünk azt, akit a legjobban szerettünk."

Emelt fővel

Emelt fővel.

Amikor azt hiszed elfogyott, S nincs már több erőd.

Amikor azt érzed, Ez, tovább nem mehet, Emelt fővel élni nem lehet.

Összetört a bánat, Ezernyi gond közt, homályban élsz, feladnád már, nincs tovább. S mégis, valami itt tart. Nem tudod miért, nem tudod kiért?

Legyűröd a gondot, lassan-lassan talpra állsz. Az életet nem te adtad magadnak, hát nincs jogod, hogy feladjad.

Az ember megmarad a holnapnak, akkor is, ha gyötri a bánat.

Paulo Coelho

Ha létezik vigasz a tragédiában, amikor elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk, akkor az nem más, mint a gondolat, hogy talán mégis jobb ez így.

Paulo Coelho

Miközben mosogatsz, imádkozz! Adj hálát a mosogatni való tányérokért, hiszen ez azt jelenti, hogy volt bennük étel, hogy tápláltál valakit, hogy szeretettel gondoskodtál valakiről: főztél, és asztalt terítettél. Képzeld el, hány ember van a földön, akinek nincs mit elmosnia, vagy nincs kinek megterítenie.

"Nem volt nehéz. Semmi sem nehéz, ha az ember már mindenen túl van."

Ady Endre: Halottak napján

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,

Hogy vigasztaljuk önmagunk -

- Dobjuk el a tettető álcát:

Ma ünnep van, ma sírhatunk!...

"...Senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret.
Minden vigasz erőtlen és hamis.
Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet".
Nem igaz.
Ez nem olyan seb, ami gyógyul.
A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad.
Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának a fantom-fájdalmát:
ha nem szeretjük tovább.
Ha elfelejtjük.
Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk.
A felejtésre.
Ez azonban - ha valóban szeretünk - nem lehetséges.
A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja:
ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk.
Semmi más.
Jövőre, húsz év múlva, odaát, vagy egy másik életben...
Mindegy.
A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra.
Nem is az emléke, a hiánya él bennünk.
(Sok idő után ez úgy jelenik meg, hogy "Nem tudom, hogy ki, de hiányzik nagyon!".)
És ezt a hiányt valamennyien felfedezhetjük a lelkünkben."...)

"Ez néha fájt. De nem nagyon, csak úgy, mint egy régi emlék fáj az embernek, ami szép volt, és kár, hogy nem akar visszatérni többé."

"Igen, így van ez, látod. A legnagyobb baj az, hogy sohasem tudjuk egymásról biztosan, ki kicsoda. Az emberek összejönnek, összetársulnak, széjjelmennek, kavarognak, és sohasem tudják biztosan, hogy ki az, aki mellettük van. Ki az? Igen, ez a legnagyobb baj, látod, a világon. Csak néha tudják meg egymásról az igazat. Néha. És csak akkor, ha már késő."

Miért?!

"Miért?... Haragszik valamiért? Valamit rosszul csinált, és most haragszik reá? De akkor is... Nem, érezte, hogy elvesztette a nyomot. Egyszerűen nincsen felelet, elveszett a felelet, vagy valami más veszett el, nem lehet tudni. Ült, ült, s lassan megvilásgosodott benne az érzés, hogy valami elszakadt... Akkor? Vagy már régebben, csak nem vette észre előbb?"

Ellöktél..
nagyot estem.. s innen a földről már látom, hogy ki is vagy..

Wass Albert

Meghal. És ha Ő nem lesz, én se leszek. Hogyan lehetnék én, ha ő nincsen...

A sír csak üres doboz. Akit szeretek, él az emlékezetemben, egy széthajtogatott zsebkendőből felszálló illatban, egy hangsúlyban, mely váratlanul eszembe jut, és egy hosszú percre belefeledkezem, míg lehajtom a fejem.

Müller Péter

A gyászban sok szépség van. S az átváltozásban, a búcsúban, a fájdalomban mindig megérzem a magasabb világ jelenlétét. Lelkünk soha sincs olyan közel az örök Valósághoz, mint a temetőben. Itt vége az őrületnek, a káprázatnak és a hazugságnak, és a lét éppen olyan meztelenné válik, mint a megszületés pillanatában. Nincs már gazdag és szegény, ellenség és barát - a falak leomlanak, és megszűnik az esztelen loholás.

Picoult, Jodi Lynn

Hány éves az ember a mennyben? Mert ha odafönt tényleg a mennyország van, akkor világos, hogy ott mindenki a legjobb formájában mutatkozik. Nem hinném, hogy azok, akik öreg korukban halnak meg, mind fogatlanul és kopaszon járkálnak a felhők között. Ez persze egy csomó további kérdést vet fel. Aki felakasztotta magát, az vajon kékre püffedten, kilógó nyelvvel sétálgat? Ha a háborúban valakinek levitte a lábát egy akna, akkor féllábon csinálja végig az örökkévalóságot? Szerintem választhatsz. Kitöltöd a jelentkezési lapot, amiben megkérdik, hogy csillagos vagy felhős kilátást szeretnél-e, hogy csirkét, halat vagy mannát kérsz-e vacsorára, és hogy hány évesen szeretnél mutatkozni a többiek előtt.

Ady Endre:Álmok útján

Gyermek vagyok. Temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek,
Átrohanok könnyű szívvel
Sok besüppedt, elfelejtett sír felett.
Gyermek vagyok. Megfürösztöm
A ragyogó napsugárban lelkemet,
Nem látom a hervasztó őszt,
Csak a fényes, napsugáros életet.
Gyermek vagyok, kinek lelkén
Minden napfény, minden sugár átragyog,
Eltemetek, elfelejtek
Minden sebet, minden régi bánatot.
Gyermek-szívvel elfelejtem,
Hogy csalóka, ámító az őszi fény
És hogy engem megcsalt eddig
Minden álom, minden tündöklő remény.
Gyermek vagyok: temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek
S álmaimnak temetőjén
Csalogató álmok után sietek...

Wass Albert: Halál

Én úgy képzelem el,
hogy a halál egy óriási nász,
legszentebb, legemberibb ölelés.
Nem fájdalom: fájdalom-felejtő.
Nem rém: rémeket elűző.
Több mint a Szépség.
több mint a Szerelem,
a Jóságnál is több:
Kegyelem.
Én úgy képzelem el,
ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás
és akkorára nő a fájdalom,
hogy nem bírom tovább:
hozzám lép egy fehér ismerős,
szép csendesen lecsókolja a számat,
lefogja ezt a vergődő szívet,
és ennyit szól csak: elnémuljatok.
Erre megszűnik minden indulat.
Erre megszűnik minden fájdalom,
csak gondfelejtő békesség marad:
se könny, se vér, se akarat,
nem lesz már semmi sem.
Elhal a szívem dobbanása,
s végtelen álmok néma lánya
bűvös, tüzes csókjába zár.
Szeretőm lesz egy éjszakára
a széparcú Halál.

Mondom néktek : mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a naptól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj,
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük : róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek :
Valamitől mi mindig búcsúzunk...

Coelho

A világ leghétköznapibb dolgairól beszélnénk. Mosolyogva távoznál, és várnád, hogy pár nap múlva újra láss. Nem tudnál semmiről, és én megállapítanám, hogy minden rendben van. A lift ajtajában észrevennél egy buta könnycseppet a szememben, és azt mondanám, hogy csak ásítottam, mert unom a beszélgetést. (...) Aztán bejönnék a szobámba, és telesírnék egy zsebkendőt, és arra gondolnék, ami volt, és aminek lennie kellett volna és ami nem lehetett.

Ady Endre

Ha van lelked a szakításhoz,
Ha van erőd a feledéshez:
Szakíts, feledj!...
Úgy sem volt az szerelmi mámor,
Csak egy szeszély, mit szít a távol.
- Isten veled!...

Az élet olyan, mint a vöröshagyma...hámozod és sírnod kell..

Én a saját lelkembe zárkózva érzem magam biztonságban....bár néha még ott sem....de emberek mellett semmiképp....

"A megbocsátás az-az illat,melyet az ibolya hint arra a cipősarokra,mely eltapossa őt."

Mint egy kis fürge tolvaj,
lábujjhegyen jöttél hozzám,
mosolyogtál, megzsaroltál,
szívembe lopakodtál.
Tudom, sohasem hazudtál,
de nem is szerettél, nem is akartál,
mégis sírni tudnék, amiért elhagytál.
Sosemvolt szerelmem,
nem haragszom rád.
Fukar kis tolvajom,
mindent itt hagytál.
De valamit mégis elloptál.

És mit mondjak, ha egy napon
majd visszaérkezik?
- Azt mondd, hogy vártam rá nagyon
utolsó percemig.

És hogyha kérdezgetne még
és nem ismerne meg?
- Mint nővér, úgy beszélj vele,
tán szenved és beteg.

S ha érdeklődik, merre vagy,
mit mondjak arra, szólj!
- Aranygyűrűmet add neki,
semmit se válaszolj.

S ha majd megkérdi, hogy miért
oly elhagyott szobád?
- Mutasd a hunyt lámpát neki
s a ház tárt ajtaját.

S ha végső órád kérdené
a későn érkező?
- Mondd, mosoly volt az arcomon,
csak hogy ne sírjon ő.

kérelem

rajtam úgy segíts:

gondjaimból részt ne végy,

csak tudd, hogy vannak.

/Fodor Ákos/

Fodor Ákos

Valahogy úgy, mint a csecsemők:
iszom, iszom és szomjazom,
megkívánok és elunok,
fogok, megszorítok és elejtek,
elsírom magam,
unatkozom, félek.
Mindentől függök, de alig függök ö s s z e.
Nagyon megörülök egy érintésnek. Vissza-
borzadok egy másiktól.
Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva.
Figyelmem lengőajtaja készségesen nyíldogál
kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom
egy színen, formán, hiányon; jót csodálkozom olyasmin,
hogy hajlik az ujjam.
Bízom. Ragaszkodom. Hamar
felejtek. Valahogy így.
Jöhet
a jövő -
úgyis jön
- nem hívom.

".. lelkem mélyén egy lepke vagyok, iciri-piciri pillangó.."

pillangó

"Pillangó, messze szálló pillangó.
Mért hagysz el, ha eltűnt már a nyári napfény.
Boldogság, lepkeszárnyú boldogság,
Mért röppensz a semmibe, ha itt jár a szép pillangó?
Pillangó .... Mért röppensz a semmibe, ha erre jár a szél...?"

"Bohóc vagyok, bábjáték, Csak tőled függök már rég. Hogy kezdődött, nem tudom, De nem sajátom már akaratom. Sokáig észre sem vettelek, Nem is tudom, mi lett velem. Most körülötted minden gondolatom, Fáj ez, mégis hagyom. Mit tettél? Nem értem, Én nem leszek senki játéka – véltem. Mára más minden, Rabszolgád lennék, hidd el. Ha fáj, ha kínoz, Én legyek ki bajodra gyógyírt hoz. Bármit megtennék, neked én az lennék, Mint gyermeknek a játék. Játssz velem! Kérlek! Legalább ennyit tegyél meg. Használj ki! Rendesen! Ha másképp nem, hát legyen így, kedvesem. Taposs el! Ölj meg! Csak annyit kérek ölelj meg."

Ady Endre

Mindig a holnapra mosolygok,
Elvágyom onnan, ahol bolygok,
Úgy vágytam ide s most már szállnék.
Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.

Elmentél, már nem tudom
hogy hol keresselek.
Elmentél, már nem mondod
hogy, hogyan szeresselek.

Elmentél, már nem tudom
hogy hol találok rád.
Elmentél, s tudnod kell
hogy most is nagyon fáj…

Elmentél…
Mond miért keresnélek szüntelen?
Elmentél…
Mondd miért hittem úgy neked?
Elmentél…
Hiába hullatom fájó könnyeim
Elmentél…
Kérlek engedj nyomodba indulni…!

Elmentél, s most újra
oly magam, vagyok.
Elmentél, s tudom minden
Csillag nekem ragyog.

Elmentél… s onnan
a magasból tekintesz le rám!
Elmentél… S már a fénylő
Ég lett a te Hazád!

"-És az oroszlán beleszeret a bárányba!

-Micsoda buta bárány...

-Micsoda beteg, mazochista oroszlán!"

Coelho

Nem is kíváncsi az állapotára?
- Tudom, milyen állapotban vagyok - válaszolta Veronika. - Nem az számít, amit a testemen lát, hanem ami a lelkemben történik.

Már látom a fényt,
amely mutatja a kiutat
a csüggedésből,
Ó,még nincs erőm
belekapaszkodni-
majd holnap.

Hagyj egyedül .. De ne menj el .. Maradj csendben …

Kiloptam a sóhajokból a lehelletet, hogy betakarjam vele az álmaimat...

lépés

" s megyek tovább. Könnyekkel se küzdök.
Hűs nyugalom, ez maradt nekem...
Felszítani ki tud hideg üszköt?
Ki támaszt fel?"

Márai

Mikor az ember sírni kezd, már csal. Akkor a folyamat már lezajlott. Nem hiszek a könnyeknek. A fájdalom könnytelen és szótlan...

I can't set my hopes too high.. i know that every hello ends with a goodbye...
~ Nem reménykedem túlságosan, hiszen tudom, hogy minden köszönés egy búcsúzással végződik...

Abból végy, ami kéznél van, mert bánat a szívnek távoli dolgok után vágyódni.

Álmodozó vagyok, de amikor felébredek nem törheted össze a lelkem - csak az álmaimat veheted el..

El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselnünk az árulást és a hűtlenséget..